Régi jó szokása a magyar embereknek,
Esztendőt temetni összesereglettek.
Esztendőt temetni, újat köszönteni,
Múltból a jövőbe bátran tekinteni.

A népdalban megénekelt „fellegajtó” az égi és a földi világok közötti átjárást segítő szakrális kapu. Nem mindenki alkalmas arra, hogy kinyissa, de vannak, akik igyekeznek nyitogatni, tanulni a teremtés szerinti életet.

Habár a Bibliából már jól ismerhetjük, a szentkenethez használt mirha az emberek nagy része számára még ma is gyakran rejtély.

Enlil: messze magasztos, amit ő mond, szava fénylő,
az ő szájának igéje másíthatatlan, örökre sorsot szabó,
ha szemét felemeli, az ellenség megremeg.

A palócok lakta északi országrészben az év végi ünnepkörben kihagyhatatlan édesség a ferentő, de a finomság az év bármely részében is elkészíthető.   

Adjon Isten minden jót, 
az új esztendőben, 
Jobb időt, mint tavaly vót, 
az új esztendőben. 

Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.

Könnyebben juthatnak támogatáshoz a megváltozott munkaképességűek a január elsején hatályba lépő törvénymódosítás alapján. A megváltozott munkaképességű személyek ellátására jelenleg az jogosult, akinek az egészségi állapota 60 százalékos - vagy ennél alacsonyabb - mértékű, és 5 éven belül legalább 1095 napot - 3 évet - dolgozott úgy, hogy volt társadalombiztosítása.

Hej emberek! Markomban sűrű 
fekete vérrel telt kupa! 
Ezzel köszönt rátok egy rongyos, 
világgá űzött árva kobzos 
utolsó Koppány-unoka! 

Ha az ember barátságot köt
egy csillaggal,
csaknem úgy, mint a Kis Herceg
megszelídíti a Rókát,

Akkor is menekültekkel teltek meg az országutak, s félelem és kétség dobogott a szívekben: nem lesz-e a gyilkos fegyver gyorsabb, mint a gyermekeit menekítő asszonynép futása? Az Eljövendőt, az Eljövendő új világát, az Ő igazságát akarták megölni a szerte küldött pribékek, de az istálló felett - amelyben a menekülés téli éjszakáján a születés misztériuma beteljesedett - felragyogott a Csillag, a hit, a diadalmas igazság, a béke csillaga!

Mezei Mária színésznő prédikációja 1946. június 10-én, Budapesten, a pasaréti református templomban.

Azt mondják, hó nélkül nem is igazi a karácsony. Sokáig én sem hittem, hogy lehet ettől fontosabb a szeretet ünnepén. Gyerekként nem szerettem, sőt szinte utáltam a karácsonyt. A szentmiséket viszont áhítattal hallgattam végig, fiatal ministránsként testközelből tapasztalhattam meg az advent minden apró szépségét.

Hóba temetkezett csíki havasokon, 
Áron – egymagában – fenn a Madarason

"Vele szeretnék találkozni,
Az álommal nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni."

Karácsony a Megváltó születésének ünnepe... a csodavárás ideje. De kell-e nagyobb csoda, mint az anyává és apává válás, mint egy apró emberi élet születése? Teremtés ez... a legszentebb pillanat egy emberi életben. Így van ez évezredek óta. Most egy jó évszázaddal ezelőtti feljegyzést idézünk.

Ékes ködpára gomolygott, s mélységes csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó borított. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük. 

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan  siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.