1956 őszén egy egész ország mozdult meg. Fiatalok, munkások, diákok, édesanyák, édesapák, hétköznapi emberek, akik egy olyan Magyarországot szerettek volna, ahol lehet szabadon gondolkodni, beszélni, hinni és élni.
A forradalom első napjaiban talán senki sem tudta pontosan, mi következik. Csak azt tudták, hogy valami megváltozott. A budapesti utcákon emberek gyűltek össze, a Bem téren felcsendült a Nemzeti dal, ledőlt a Sztálin szobor, és a magyar zászlóból kivágták a diktatúra jelképét. Ott, azon a lyukas zászlón nem egy hiány maradt. Hanem egy üzenet, hogy Magyarország szeretne újra önmaga lenni.
   A forradalom napjai alatt sokan a szabadság reményével néztek a jövőbe. De a szabadságért súlyos árat kellett fizetni. Október 23-a után fegyverek ropogtak, az utcákon folyt a vér, családok veszítették el a szeretteiket, és ezrek kényszerültek elhagyni hazájukat. Mégis vannak pillanatok, amikor egy nemzet ereje nem abban mérhető, hogy mekkora a hatalma, hanem abban, hogy képes-e kiállni azért, amiben hisz. 1956 ilyen pillanat volt.
   Talán ezért fontos, hogy október 23-án ne csak a történelemkönyvek lapjaira gondoljunk. Gondoljunk azokra az emberekre is, akik akkor ott álltak az utcákon. Azokra, akik féltek, mégis maradtak. Azokra, akik segítettek a sebesülteken. Azokra, akik kenyeret adtak az ismeretleneknek. Azokra, akik elvesztették a gyermeküket, a férjüket, a testvérüket. És azokra is, akiknek egyetlen bőrönddel kellett elindulniuk egy idegen ország felé, miközben mögöttük ott maradt az otthonuk. Ők nem a történelemkönyv szereplői, hanem emberek. Ugyanolyan félelmekkel, szeretettel és reményekkel, mint amilyenekkel mi élünk ma.
   Október 23-a ezért nem csupán a múltról szól. Arról is szól, hogy mit jelent számunkra a szabadság. Mit jelent kimondani az igazat. Mit jelent kiállni egymásért. És mit jelent egy olyan országban élni, amelynek történelmében vannak olyan pillanatok, amikor a hétköznapi emberek rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot.
Ma, amikor gyertyát gyújtunk és meghajtjuk fejünket az áldozatok előtt, ne csak emlékezzünk. Legyünk hálásak. Hálásak azoknak, akik 1956-ban mertek álmodni egy szabadabb Magyarországról. Azoknak, akik ezért az álomért vállalták a veszélyt, fájdalmat, sőt sokan közülük az életük elvesztését is.
   Mert egy nemzet addig él igazán amíg emlékezik. Amíg nem felejti el, kik voltak azok, akik előtte jártak. És amíg továbbadja a következő nemzedéknek azt az egyszerű, mégis hatalmas igazságot: a szabadság nem magától értetődő ajándék. Meg kell becsülni.
   Október 23-án hajtsunk fejet 1956 hősei és áldozatai előtt. Emlékezzünk csendben amikor felnézünk a magyar zászlóra, amely hetven évvel ezelőtt egy egész nemzet reményét hordozta.

Emlékezünk, tisztelgünk, 1956 örökségét nem felejtjük!
Isten áldja Magyarországot!