Megmondták, hogy honnan jöttünk,
mert ezt Rómában és Bécsben
latinlelkű és vandálhitű 
atyámfiai ezt nálunk mindig
jobban tudták.

A hun nép annyira Tüneményes,
hogy csak a Holdról látszik
az ellenünk emelt fal.
A világot hiába hódították
meg többször is, 
hiába adtak kereket, 
nadrágot, gyufát és 
atombombát a világnak,
nevük mögött fehér a térkép.

Atillának csak Izmirben
emelnek szobrot, mert nyugatnak
barbár és ördög,
pedig megkímélte az élveteg 
Rómát, hogy hazát adjon 
a vandáloknak, gótoknak,
galloknak, s mindazoknak,
kik tűrték ostorát.

Csalás és csalárdság, 
oktalan áldozatok a puhány 
Európáért,
pogány testvérháború a 
szeretet egyeduralmáért – 
s mire kereshetnék múltunkat – 
már csak görög és latin 
ferdítésben lelhetjük meg,
mert az vált hitelessé. 

A nép ajkán élő, a mesékbe
bujdosott igazság – ma puszta babona.
- Hol az írás? Tudakolják a 
nagyokosok – s közben álszenten
hallgatna Nagy Károly – Hunt,
Pázmány-Vecellin gyilkosságairól
kik rovásos táblákat égettek
íróikkal együtt – s rótt aranylemezeinket
Isten nevében pápai
legátusok vitték a Vatikánba.
Az elnyomott éhes lázadása,
ma jogos hazaárulás
mégha éhségét Moháccsal 
is csillapítja.

Embertelen kínokat álltunk emberül.
Hazát adtunk a hontalanoknak:
tótnak, rácnak, lengyelnek,
szásznak, zsidónak, svábnak,
cigánynak, románnak – 
s minden menekvőnek –
de ma már úgy kell beszélni 
önmagunkról, hogy tessen azoknak,
akikért vérünket adtuk,
s köztük olyanoknak,
akik nem tudnak a múltból
a jelenért élni, mert
a múlt nem az övék,
csak belőle élnek, de benne soha!
Hazájuk valójában a nagyvilág,
s a hely, hol javakat kapnak – 
csak addig otthonuk, míg gyomruk
takarodóra nem kordul.

Balga humanitásból lemondunk
a házigazda elemi jogairól,
s odaadjuk tetsző értékeink –
egyetértünk udvariasan,
míg végül gyermekünk is megzavarodik.
Ők pedig egyetemességről
disztingválnak jólfésült mondatokkal – 
de azt nem tudják,
hogy a tudományokon már épülő
egyetemes emberi kultúra oltárán
csak értékeket lehet áldozni,
tiszta és megtisztult nemzeti múltakat.

Minket nem várnak idegenben
tárt karokkal – nekünk úgy kell
együtt élnünk – hogy hazánk
házunk is legyen,
hogy erős gyökereink láttán
a vendég is melléfonja az övét.
Tudnunk, szeretnünk kell,
hogy ne hagyjuk önérzetünket
elidegeníteni – amire előszeretettel sütik
a nacionalizmus rosszul metszett bélyegét.

Ne feledjük, hogy áldozni csak akkor
van jogunk, ha ezt minden nép
velünk teszi,
s magyarságunk egy bolygónyi 
hazában már az egészet szolgálja,
s azt, hogy színesebb legyen 
az EMBERISÉG.

(1977. augusztus 20.)

forrás: kincseslada.hu