Csendből szőtt brokát
Függönyözi be a lelkem,
Amikor rád gondolok
A hajnali derengésben.
Lábujjhegyen jár a lélek
Ki-be.
Gondolataim labirintusában
Vergődöm.

A kusza álmok
Felkavarták az aljat,
S a zavaros tudathordalék
Felgyűlik bennem,
S utat keresve
Feszegeti az ébrenlét kapuját,
Hogy aztán engedve a túlerőnek,
Kitörjön.

A kétségbeesés
Dermedten hasít bele
A reggeli bágyadtságba,
És hidegen koppannak
A félelem körmei a szívemen.
Hiányod
Gonosz kis koboldként
Dörömből a fejemben,
S a megértés álarcában tetszeleg.

Képmutató árnyak
Lebegnek a falakon,
Az önsajnálat
Börtönébe vetem magam.
Megkövesedett lélekkel
Nézek utánad,
Ahogy kihátrálsz az életemből.

A tiltakozás
Némán viaskodik bennem.
Nem hagylak.
Vadul,
Egészen akarlak,
Megidézlek.
Magamba szívlak,
Nézlek.
Összeraklak-szétszedlek,
Vágyaimmal ölellek.
Enyém vagy.
Majd elduglak jó mélyen,
Elrejtelek merészen,
Önmagadtól is védlek.
Vissza többé nem adlak,
Csak magamnak akarlak.

Lassan ocsúdok az igézetből,
Egy napsugár tűz keresztül
A szobán.
Megáll az ágyamnál,
És elmosolyodik.
Ott fekszel mellettem,
Alszol.
Nem tudom,
Hogy ez valóság-e vagy álom,
Álmodat féltőn vigyázom.

Nem mozdulok,
Nehogy megtörjön a varázs.
Kimerevedik a kép.
Felébredek,
És némán kiáltom,
Maradj még.