Nem hallod-e? Kopogtat valaki… 
Told hátra, édes anyjok, a reteszt! 
Setét van künn, s erősen fú, esik… 
Ereszd be a szegény utast, ereszd! 
Boldogtalan, kinek ma útja van, 
S ott éri a szent est, hol idegen! 
Csak erre, erre! bátran egyenest, – 
A szó elég jókor lesz ide benn! 
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!

Isten hozott, oldozd le saruid – 
Jól ég a tűz, melengesd fel magad! 
Szemközt fogott a csapkodó vihar, 
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt! 
Hja szenvedés az utas élte most… 
Szél ostora s köd a kísérete, 
Ember s hajlék öröm reája, kit 
Éhes, vonító vad kísérgete. 
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?

Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz? 
Tied köztünk az asztalnál a hely, 
Szerény tálunk mellett bor és kalács, 
Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj! 
Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél, 
S alatta szél – hideg, ne félj, hogy árt! 
Megosztjuk, ami jót nyerénk – veled, 
Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt… 
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad. 
S hogy ifjú szívednek mily álma van? 
Nagy cél után kellett eredned – a 
Széles világnak ily fiatalon! 
Élnek-e még szüleid, a kiket 
Úgy érdekel szerencséd és bajod? 
Hazafelé fordul-e már utad, 
Vagy a tieid még messzebb hagyod? 
– Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!

Mert úgy van az! oly balga a szülő: 
Hogy a fiak serdült korára vár. 
Akkor kiszállnak… S árván marad 
Üres fészkében az anyamadár. 
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyenkor ont 
Az a hiány legkeserűbb könnyüt: 
Midőn az édes vagy szent alkalom 
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt… 
– Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?

Mikor telnek be édes álmaink…?! 
Úgy lenne majd végóránk is nyugodt… 
De ím éjfélt üt – a hívő világ 
E nagy s dicső ünnepre eljutott: 
Hogy reggel új, szent érzések között 
Hallgassuk a váltság örök szavát: 
Hajtsuk fejünket nyugalomra most, 
Jer, a vetett ágy vár… jó éjszakát! 
– Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!