Kovács Mónika a Beregszászi 4. számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségizett. Sok éven át volt diák vezető, majd részt vett a helyi magyar közösségért folyó munkában. Ma Budapesten él, két gyereket nevel. Vele beszélgettem.

Nemrég volt a 25. érettségi találkozónk, ennek kapcsán először is azt kérdezem, hogy te emlékszel még az első iskolai napodra?

Hát halványan, de az tiszta kép számomra, hogy otthon a reggeli készülődés botrányos volt, mert szoknyát blúzocskával kellett volna felvennem, de én már akkor is utáltam a szoknyát! Végül az én akaratom győzött, mert fekete farmerban és egy kedvenc pólómba mentem! Több nem nagyon ugrik be!

Ez érdekes, mert az évfolyamunkból talán te voltál a legaktívabb, szinte mindenben benne voltál.

Én nem vágytam suliba, ezért nagyon nem foglalkoztatott a dolog. Ám így visszagondolva, soha sem feledem azokat az éveket, és mindig büszkén kihangsúlyozom, hogy én a Beregszászi 4. számú Kossuth Lajos Középiskolában tanultam! Igen valóban aktív voltam. Szerettem igazán élni, szervezni, sportolni stb.

Hogy jöttél ki a vezetőséggel, a tanárokkal?

 Kevés kedvenc tanárom volt, de azt hiszem mindenkivel jó volt a viszonyom, kivéve az egyik orosz tanárnőt, akinek érthető módon most nem említem a nevét. Hát őt meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, de biztos vagyok benne, hogy volt pár olyan megnyilvánulásom, ami miatt ő is hasonlókat gondolt rólam. A többi tanárral nem volt semmi gondom, szerintem szerettek. Mindig ügyesen lógtam az órákról, mert sohasem volt igazolatlanom.

 Jól tudtam helyezkedni. Nagyon jóban voltam a könyvtáros Kati nénivel, az énektanár Margóval, meg a „komszomol” (KISZ a SZU-ban. L. J.) vezetőnkkel, Klárival. Így ők mindig elkértek az órákról, mert sürgős feladatom volt.

 Aztán sokszor kihasználtam azt a kis tehetségemet a kézilabdával. Sokszor elpanaszoltam az edzőknek, hogy nem tudok menni az iskolák közötti versenyekre, mert hol fizikából, hol kémiából, hol a matekból készülnöm kell, mert rosszak a jegyeim. Aztán valahogy mindig bekerültek az 5-sök, csak menjek a versenyekre.

Érintettség okán én is emlékszem, hogy a jó sportolók sokszor bizonyos előnyöket élveztek, mint az USA iskoláiban. Ha már a kézilabdát említetted, milyen eredményeket ért el az iskola, amikor te is játszottál?

Nagyon kevés második helyezésünk volt, ne kérdezd miért, mi többnyire elsők voltunk. Csak a 2. számú orosz tannyelvű iskola csapata tudott olykor megszorítani minket.

Emlékszem, hogy Birta Angéla jól játszott, de a nővére Erzsébet szép karriert futott be, Magyarországon és később dán csapatokban is védett. Az évfolyamunkból kikkel játszottál együtt?

Angéla mellett Fekete Lívia, Erdei Andi, Forgon Moni, Kati Aelita, stb. De mindig változott a csapat meg az iskolák közötti bajnokságokon vegyes évfolyamból volt összeállítva. Imádtam a kézit, a sportnak köszönhettem az orosz nyelvet is, és bejártam általa szinte egész Szovjetuniót. A 9. osztályt szinte átkéziztem, mert állandóan versenyekre utaztam. Na, többek között ezért is utált a korábban említett tanárnő, tudta, hogy versenyzem, de mivel a városunkért játszottam, igazolt volt minden órám, és még felmentéseim is voltak az ellenőrző dolgozatok alól.

Akkor te Beregszász kézilabda csapatában játszottál?

Igen, egy időben két korosztályos csapatban is. Az állandó csapatom az 1972-74-es születésűek, de a magasságom miatt, amit az edzőm nyújtási módszerének köszönhettem, belefértem és kellettem az 1969-71-sekhez is. Így lett két csapat, két edző. Ezért volt napi két edzés és egy erőléti. Tehát sulira már nem volt idő. Mármint a tanulásra.

Pedig én úgy emlékszem, hogy a sport mellett mégis aktívan benne voltál az iskolai szervezésben, sőt egy ideig te voltál a hallgatói komszomol bizottság vezetője is. Ez kötelező feladat volt?

Nem, nem volt az, és számomra is meglepetésként hatott, hogy engem választottak meg erre a fontos és egyben nehéz posztra. Nagyon meg is voltam hatódva. Úgy vélem sikerült helytállnom, pedig számos kényes helyzetet kellett megoldanom. Igyekeztem érvényre juttatni a diákok érdekeit, úgy, hogy az iskola vezetőségével is megmaradjon a jó viszony. Talán mondanom sem kell, hogy ez nem ment könnyen. A vezetőségben rengeteg nehéz ember volt, kripto-kommunisták, meg szimplán maradiak, viszont a diákok között is sok forró fejű, lázadó volt. Hát ezek között próbáltam kompromisszumot találni.  De hát ez így volt helyes.

Igen, ezzel kapcsolatban nekem is van emlékem. Egy ideig voltam az iskolai  komszomol bizottság 13., azaz póttagja. Már akkor is lázadó voltam és legtöbbször szabotáltam az üléseket. Aztán, megjegyzem végre, a te javaslatodra kizártatok. Erre még emlékszel?

Igen emlékszem. De az nem ellened volt, csak taktikáztam, mivel úgy éreztem nem nagy baj, ha téged kitetetlek, megtettem, mert ezt kérték drága tanáraink, igazgatóságunk. És néha eleget kellett tennem a kérésüknek, hogy elhitessem velük, befolyásolható és együttműködő vagyok. Így sokkal hatékonyabban tudtam megfelelő határozatokat megszavaztatni, amik fontosak voltak. Ha akkor nem taktikázok ezekben a dolgokban, sajnos én is hamar repültem volna a bizottságból.

Amikor felsősök voltunk, a múlt század 80-as éveinek végén, érezhetővé vált, hogy a Szovjetunió végnapjai közelegnek, egyre lazább lett a rendszer szorítása, hogy tudtál együttműködni a vezetéssel, a tanárokkal? Voltak olyan dolgok, amiket nem szívesen tettél meg? Tudnál felidézni néhány konkrétumot?

Nagyon sok vita volt, főleg az utolsó évben. Kezdet az a furcsa nézet kiforrni, miszerint mi mindnyájan ukránok vagyunk. Csak úgy hirtelen váltás lett a szovjetből az ukránba. A rendszernek nyalizó igazgatónk túl akarta teljesíteni az ukázt, minden áron el akarta érni, hogy az ő iskolája legyen az a példamutató, ahol először tesznek érettségi vizsgát ukrán nyelvből.  Hát ezt nem hagyhattam, mert azért jártunk a Kossuth Lajos Középiskolába, a város vezető oktatási intézményébe, mert magyarok voltunk, vagyunk! Volt is egy kemény vitám vele meg a már említett K. A. tanárnővel. Volt minden, nyílt és burkolt fenyegetés, de nem nagyon tudtak megfélemlíteni, a bizottságunk tagjai úgy is 80%-ban engem támogattak. Aztán volt a néma tüntetés a beregszászi református templomnál az Erdélyben történtek miatt, ahova engedély nélkül kivittem a felső osztályok tanulóit. Gyertyával a kezünkben elénekeltük a Szózatot, a Magyar Himnuszt és a Székely Himnuszt. Gondolhatod, hogy milyen volt az igazgatóság reakciója.

El tudom képzelni, amúgy emlékszem erre, szerény személyem is jelen volt. Akkor te, mint, ha úgy tetszik a vezetőség kedvencéből átváltottál polgárjogi aktivistába. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a KMKSZ-el?

Édesapám, Kovács Zoltán kezdte és szervezte meg és alapította meg Beregszászon a KMKSZ-t. Ő volt az, aki az igaz magyar embert faragta belőlem. Aztán amikor egyre több lett a fiatal, aki csatlakozott hozzánk, megalapítottuk KMKSZ ifjúsági tagozatát, Kovács Miklóst neveztük ki vezetőnek. Akkor vált bizonyossá bennem, hogy szükség van a munkákra, amikor a templomi néma tüntetés miatt Sz. G. és K. A. megígérték nekem, hogy megbukok az orosz vizsgán, vagyis gondoskodnak róla, hogy ne legyek érettségizett magyar. És milyen furcsa, majdnem sikerült is a dolog, de pont a te osztályfőnöködnek köszönhetem, hogy leadtam a vizsgát, mert ő volt, aki kiállt mellettem és nem hagyta, hogy megbuktassanak.

Cserlenyák Iván Mihájlovics volt az osztályfőnököm, aki sajnos már nincs köztünkMikor merült fel a gondolat, hogy átköltözöl Magyarországra?

Tudom, de engem ez nem idegesít. Inkább az, hogy mennyire más az, aminek indult, és ami most van. De ezt inkább hagyjuk!

Amikor elváltam a fiam apjától, nehezen tudtam megélni odahaza. A bátyám akkor már évek óta Magyarországon élt, édesanyám is készült, hát jöttem a család után. De kihangsúlyozom, csak a megélhetés miatt döntöttem így, mert nekem a mai napig nagy honvágyam van.

Hogy sikerült a beilleszkedés? Hogy fogadtak az anyaországi nemzettársak? Hogy érzed magad Magyarországon?  

Három hét munkakeresés után találtam meg a munkahelyemet. Eddig két főnököm volt van, és azt hiszem, hogy a világ legjobb főnökeit kaptam, bár a párom azt mondja, hogy ez azért van, mert én olyan vagyok, amilyen vagyok. Azt hiszem, szeretnek engem a munkatársaim is. Jól érzem magam velük, sokat kellett mesélnem nekik az otthoni életről, helyzetről, bizton kimondhatom, hogy felnéznek rám és maximálisan megbíznak bennem. A 30-dik születésnapomra kihívtam őket Beregszászba, ahol öt napot töltöttek el. Végig jártuk Beregszászt, Munkácsot, Ungvárt a Várat, a Kárpátokat stb. Nagyon tetszett nekik. Mai napig emlegetik, és azt hiszem, ha most is megszerveznék nekik egy ilyen utat, újra eljönnének!!!!

Nem is árt, ha minél több anyaországi nemzettársunk kilátogat Kárpátaljára és saját szemükkel láthatják szülőföldünk szépségeit. Ez nem csupán a nemzeti összetartozás tudatát erősíti bennük, de még vidékünk turizmusának is jót tesz. Köszönöm a beszélgetést!

Lengyel János