Börtönbüntetést kapott egy budapesti orvos, mert éveken keresztül hálapénzt fogadott el, sőt követelt a betegeitől – olvashattuk a hírt a napokban. A vádakat elnézve, ilyen alapon rengeteg orvos mehetne ugyanígy börtönbe. Körbekérdeztem az ismerőseimet, és kiderült: hálapénzes története mindenkinek van.
Mit csinált ez az ortopéd sebész, amiért börtönbüntetést kapott? Semmi olyat, amivel az egyszeri kórházlátogató ember ne találkozott volna már élete során az orvosoknál. Ez a doki megjelölt összeget kért a beavatkozásokért, elfogadott hálapénzt, alkudozott az összegeken, visszautasította, ha ajándékot akartak neki adni a betegek, és pénzt kért helyette. A két év börtön mellett még el is tiltották 3-3 évre az orvoslástól. Nagyon helyesen egyébként, mert tényleg bicskanyitogató, amikor ilyen orvosokkal kell megküzdenünk.
A hálapénz már természetessé vált
“Az itteni orvosok több millió hálapénzt tesznek zsebre havonta” – kitálal a műtősnő
Mióta dolgozol az egészségügyben?
Tizenkét éve, huszonkét évesen kezdtem műtéti szakasszisztensként dolgozni egy vidéki nagyváros klinikáján. Az akkori fizetésem 83 ezer forint volt, ami nem túl sok. Mostanra a bérek emelkedtek, jelenleg 200-250 ezer forintot is kereshet egy műtősnő havonta az ügyeletekkel együtt. Egyre kevesebben vagyunk, és ennek nem a pénz az oka, hanem a brutális terhelés, a beosztások és az egyre romló légkör. Sokan már a próbaidő alatt lelépnek, mert máshol kevesebbet kell dolgozni ennyi pénzért.
Mi a feladata egy műtősnőnek?
Ezt sokszor még a kollégák sem tudják. Röviden: mi gondoskodunk arról, hogy minden elő legyen készítve egy műtéthez. Ott legyenek a szükséges eszközök, sterilek legyenek. Ismerni kell a műtét menetét, hogy a megfelelő fonalat készítsük ki, majd a műtét után mindent el kell mosni, és a központi sterilizálóba küldeni. Emellett tudnunk kell például a törlőkendők darabszámát. Biztosan hallottál már olyat, hogy egy műtét után valakiben benne maradt egy kendő. Nos, ez is a műtős felelőssége. Ha befejeztük az operációt, akkor mindig meg kell számolni, hogy minden eszköz és kendő megvan-e, különben engem vesznek elő. Mi takarítunk ki a műtőssegéddel a műtét után. Ez nem azt jelenti, hogy nem jön takarítónő, hanem a speciális gépeket kell megtisztítanunk a műtőssegéddel.
Mi a baj a munkarenddel?
Reggel fél nyolctól kell dolgoznunk fél négyig, azután pedig az ügyeletes műtősnő leváltja a programozott műtéteken dolgozó kollégát. Mivel az ügyelet 24 órás, ezért másnap reggel fél nyolcig dolgozunk, és egy olyan nagy klinikán, mint a miénk, a programozott műtétek után jönnek az ügyeleti műtétek. Legtöbbször ezek egész éjszaka zajlanak, mert a sürgős, napközben érkezett betegeket ilyenkor operáljuk. Huszonnégy óra után, reggel fél nyolckor pedig kötelező hazamennünk, amióta létezik a kötelező pihenőidő. Csakhogy az ügyelet egy részét készenléti időnek minősítették, ami egy hülyeség, hiszen ha készenlétben vagyok, akkor az azt jelentené, hogy kötelező elérhetőnek lenni telefonon, és ha szólnak, akkor be kell jönni dolgozni, de alapvetően otthon van az ember. Vagyis ezzel keletkezik mínusz nyolc óránk. Nem volt választásunk, alá kellett írnunk, pedig nem értjük, és egyet sem értünk vele. Persze, én bementem a főnővérhez, hogy megkérdezzem, miért kell aláírnunk valamit, ami nem is úgy van, de erre csak az volt a válasz, hogy ne kérdezősködjél, akinek nem tetszik, az elmehet.
Említetted, hogy sok az arrogáns orvos. Tudsz erre példát mondani?
Főleg az idősebb orvosok között vannak ilyenek. Gyakran tesznek szexuális tartalmú megjegyzéseket, félig viccnek szánva, pedig sértő. Ilyenkor az ember vagy kikéri magának, vagy hallgat. Elképesztő mennyiségű hálapénzt, több millió forintot kapnak zsebbe havonta ezek a sebészek, nőgyógyászok. A fensőbbséges magatartásuk nyilván ebből is adódik; mindenkinél különbnek hiszik magukat. Egyszerű kiszámolni, egy nagyobb műtétnek ma százezer forint a tarifája, abból napi kettőt simán elvégeznek. Ügyeleti időben pedig műtik a saját betegeiket, akiknek egyébként több hónapot is kellene várniuk mondjuk egy epehólyagműtétre.
Milyenek a közvetlen főnökeid?
A kórház főműtősnője és a klinika főnővére alá tartozunk. Furcsa, mert az ő dolguk lenne a mi érdekeinket képviselni, azonban ők nem konfrontálódnak a professzorokkal vagy a vezető orvosokkal, mert akkor az ő pozíciójuk is veszélybe kerülhet. Nyilvánvalóan egy követ fújnak a legfelsőbb vezetéssel, és valószínűleg anyagilag is jól járnak, a mi főnökünk például minden évben nagyon drága körutazásokra megy. Érdekes az is, hogy a legtöbb főnővér egyedülálló, mint ahogy az egészségügyben dolgozók között is rengeteg a válás. Kevesen tudják elviselni ezt az össze-vissza beosztást.
Márpedig meg kell küzdenünk, főleg ha rendszeresen több kórházat, több orvost is kénytelenek vagyunk látogatni az egészségi állapotunk miatt. Még betegnek sem kell hozzá lenni, elég, ha terhes az ember lánya, és állami kórházban szeretne szülni. Nyílt titokként kezeli mindenki a hálapénz kérdését, egymást kérdezgetik a páciensek a neten, hogy mennyi az adott orvos „tarifája”. És nem magánorvosokról beszélnek, hanem az állami kórházakban szeretnének igénybe venni OEP által finanszírozott ellátást. Olyan ellátást, amiért már levonták a fizetésükből a sarcot, hogy így ott, helyben ne kelljen már fizetni érte.
Amikor feltettem a körkérdést, hogy az ismerőseim közül kinek van hálapénzes története, akkor az első reakciójuk az volt, hogy „kinek nincs?”. Mert ilyen világban élünk itt, Magyarországon, hogy már természetessé vált, ha megmondja a doki, hogy 70 ezerért fog megműteni, borítékban, kéz alatt, és ha jót akar magának a beteg, akkor vigyen a műtétre az altatósnak is pár ezret. Ez zajlik évtizedek óta, statisztikák persze nincsenek, hogy hány orvos csinálja, mondja meg az árát, mert a felek hallgatnak.
A páciens azért ad hálapénzt, mert életben szeretne maradni, és ennek zálogát a vastag borítékokban látja, az orvos pedig így szerez fizetéskiegészítést magának, mert alul van fizetve.
Mindenkinek van legalább egy hálapénzes története
Az ismerősöktől csak úgy áradtak a hálapénzes történetek, választani is nehéz közülük.
„A barátnőm édesapjával esett meg, aki nagyon rosszul volt, és a felesége érdeklődött a kórházban, hogy hogyan tovább, mik az esélyek, amikor a pasi szenvtelenül közölte a folyosón állva, hogy némi paraszolvencia mindenesetre megkönnyítené a betegséget. Másnap kapott pénzt.”
„Apósom pár éve egy agyvérzés után nyaktól lefelé teljesen lebénult, kórházba került, és ez idő alatt próbált neki anyósom és a feleségem otthont találni, ahol utána ápolni fogják. Ez össze is jött, de az otthonra még pár hetet kellett volna várni, mert akkor szabadult volna fel a hely. De az orvos csak azon az áron volt hajlandó a kórházban tartani arra az időszakra, ha kap hálapénzt, az anyósom adott is 60 ezer forintot és még a nővérknek valamennyit. Azt tudni kell, hogy apósom akkoriban már egyedül élt vidéken, anyósomtól rég elvált, és a lánya is kétszáz kilométerre lakott onnan, szóval nem volt senki, aki otthon ápolná, mégis simán hazaküldték volna. Addig azt mondta az orvos, hogy nem lehet, amíg nem kapott pénzt, aztán hirtelen mégis maradhatott.”
A legdurvábbat egy aneszteziológus mesélte, aki a műtőben hallotta a beszélgetést, amikor éppen bezártak egy inoperábilis pasit, aki menthetetlen volt, hogy mindez csak azért történt, mert rengeteget fizetett a család, hogy megmentse őt. Ugyanez az »orvos« szintén pénzt kért egy rákos betegtől, aki mondta, hogy nincs pénze, erre a doki közölte, hogy nyilván ismeri az OTP-t, vegyen fel kölcsönt, semmi nincs ingyen. Illetve adja el az autóját, ha van. A kollégái nem is nagyon köszönnek ennek a szimpatikus sebésznek, mert utálják.
„Második fiammal voltam terhes, két héttel a kiírt idő előtt folyt el a magzatvizem. Ez éjjel történt. Másnap derült ki, hogy a kisbabám még éjjel bekerült az intenzív osztályra, mert furcsán lélegzett. Villámgyors ellátást kapott, mi pedig villámgyors diagnózist: tüdőgyulladás, az első pár nap kritikus, hogy túléli-e. Teljesen le voltunk taglózva, senki sem készül ilyesmire – semmilyen probléma nem volt a terhesség és a szülés alatt sem. Este 10 körül jelent meg az orvos, gyors hogyvagyunk után jött a plasztikusabb rész, előkerültek a borítékok. Nekem is be volt készítve, én is odaadtam. És miközben a kisbabám küzdött az életéért az intenzív osztályon, a dokim gond nélkül vágta zsebre a pénzemet, még annyit megkérdezett: hogy van a baba?”
Miután én kerestem meg az orvost azzal, hogy ragaszkodom hozzá, hogy ő végezze a műtétemet, úgy éreztem ezt meg kell fizetnem. Első tárgyalásunk során elmondta a feltételeit, hogy elvállalja, pl. hogy le kell tennem a bagót 1 hónappal a műtét előtt, stb. Búcsú előtt rákérdeztem, hogy mennyiért vàllalja, mivel felnőttek vagyunk, beszéljünk nyíltan, mert nem akarok sem kevéssé, sem túlzottan hálás lenni. Zavar nélkül közölte, hogy 70 ezer, de ebből 5 ezer az altatóorvosé.
„Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy muszáj volt átesnem egy méhszájsebműtéten. A műtét után 40.000 forintot adtam az orvosnak, aki a kezelőben szemrebbenés nélkül eltette a borítékot. De nem ez volt, ami zavart. Pár hónappal később meg kellett ismételni a beavatkozást, mert az egyik hétvégén rosszul lettem. Amikor meggyógyultam, visszamentem a magánrendelésére, és elmeséltem neki az esetet. Ő pedig mentegette magát, hasonló eseteket mesélt, pedig egyértelmű volt, hogy valami nagyon nagy baj történhetett a műtőben, az pedig eszébe sem jutott, hogy netán visszaadja a pénzt, amit hálám jeléül adtam, az akkor még korrektnek hitt műtét iránti hálám jeleként.”
Vannak azért jó példák is
Hogy ne csak a negatív oldalt lássuk, direkt beválogattam olyanokat is, amikor nem fogadott el pénzt az ellátásért az orvos.
„Már hónapok óta jártam egy magánorvoshoz a nőgyógyászati problémámmal, amikor egyik nap ismét ott tartottam, hogy a sok gyógyszer nem használt, visszatért a régi történt. Természetesen vártam egy hetet, de a helyzet nem javult. Ekkor hívtam fel az orvost, akinek magánúton folyamatosan fizettem. Ő közölte, hogy most ezzel nem tud mit kezdeni, sétáljak be a kórházba, ahol dolgozik, és majd valaki megműt, ez úgyis rutin dolog. Többször jeleztem neki, hogy korábbi rossz tapasztalataim alapján, nekem nem »rutin dolog«, és valahogy én naiv azt gondoltam, hogyha magánorvoshoz járok, majd nem dobnak oda »valakinek«, aki nem is ismeri a betegségem elmúlt 10 hónapját. Megköszöntem a semmit és letettem. Végül felhívtam azt az állami intézményt, ahol korábban már jártam, és reménykedtem benne, hogy pont bent van az egyetlen ottani orvos, akiben megbízom. Egy óra múlva már az intézményben voltam, nyugalomban, jó kezekben. Pedig akár el is hajthatott volna. A vizsgálat után feszengve álltunk egymással szemben. Próbáltam átcsúsztatni neki egy borítékot. Nem fogadta el. Határozottam eltolta. Ezt hívom én emberségnek, meg annak, hogy sajnálom, de tapasztalataim alapján az ilyen orvos ritka, mint a fehér holló.”
„Nagyapám hetekig feküdt az Uzsoki intenzív osztályán. Soha egy doki egy fillért nem fogadott el. És kedvesek, lelkiismeretesek voltak. Nem is értettem. Lehet, hogy tisztában voltak vele, hogy jobb nem lesz, csak rosszabb. Olvasom, hallom a rémtörténeteket, amik nyilván igazak, azt hiszem, nekünk csak szerencsénk volt.”
A páciensek is ragaszkodnak a hálapénzhez
Úgy korrekt, ha bemutatjuk a másik felet is, hogy orvosi oldalról hogyan néz ki a hálapénz kérdése.
„Egy idős orvos barátunk mesélte, hogy paraszolvencia nélkül nem tudta volna felnevelni a három gyerekét, mert annyira szarul keresett, ezért elfogadta a borítékot. Azt még hozzátette, hogy idős, nyugdíjas emberektől sosem fogadott el pénzt, viszont ő maga sok betegének adott később, amikor már megtehette, és látta, hogy nem tudják megvásárolni a gyógyszereiket.”
A sógornőm gyereksebész és sosem fogad el hálapénzt. Viszont annyira benne van az egész a magyar köztudatban, hogy megállás nélkül kapja a csokikat, házi sütiket, disznótorost, kiló mézet… Azt nincs pofája visszautasítani. A legdurvább tényleg a disznótoros volt, az egész család azt ette télen egy hétvégén.
„Alapvetően, amíg hálapénz és tényleg hálából fakad, addig érthető és elfogadható. Így ahogy a mostani botrány orvosa (és a rákspecializált nőgyógyász pár éve) elvárta, már nem hálapénz, hanem sarc, és természetesen felháborító. Vannak olyan szakmák, amik mostohagyerekek ilyen szempontból, a mentőorvos sem kap szinte soha hálapénzt, meg a tüdőgyógyász stb. szakorvosok sem. Pedig az orvosok többsége alulfizetett, ezért van a rendszerbe szinte belekalkulálva a paraszolvencia intézménye.
A hálapénzt és a magasabb fizetéseket egyrészt a főorvosok viszik el, néha amúgy teljesen indokolatlanul a titulusukra, hiszen egy kezdő orvos simán lehet jobb szakember náluk, és még nincs is kiégve. Másrészt vannak sláger szakirányok, mint tipikusan a nőgyógyászat, a fogorvos, a kardiológus vagy a sebész. Ilyen értelemben egy magán-gasztroenterológus sokkal becsületesebb, mert igaz, hogy a magánrendelésén lenyúl, de fix tarifával legalább, ami kiszámítható.
Másrészt, ha tudom is, hogy a betegnek komoly terhet jelent a hálapénz, amit adna, nem szabad sose visszautasítani, mert a betegek elkezdenek agyalni, hogy többet várt a doktor úr vagy az »én pénzem büdös neki«, szóval a legjobb szándékkal, de megsérti őket az az orvos, aki visszautasítja a hálapénzt. Természetesen, aki senkitől se fogad el, az könnyebb helyzetben van, ha már elterjedt róla. De aki új, annak biztosan lesz része ilyen kellemetlen szituációban.”
Az, hogy ennyire gyakori jelenség a hálapénz, nem azt jelenti, hogy felmenteném az orvost, aki most börtönbüntetést kapott. Egy kicsit sem mentegetem, nagyon helyes, hogy büntetést kapott.
Csak jó lenne, ha itt nem állna meg a történet, és azon is elgondolkodnának a döntéshozók, hogyan lehetne a hálapénz intézményét megszüntetni az egészségügyben. Mert ha minden orvost lakat alá tennének, aki elfogad hálapénzt, akkor hamarosan nem maradna doktor a kórházakban.
Forrás: www.nlcafe.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
