Amikor Isten lerázta a Mennyből
amit most írok, az aranyport-
bilincs nyílt idelenn:
de nem az elbocsátásé, hanem a szabadulásé.
Manna dézsaedényéből öntötte
a nemes fémlencse abrakot a nyájnak,
kik őszinte szívvel várnak,
míg lelkük böjtöl a múltért a mának
                        -de nem a jövőért.

Szótlan Szegények,-Ők győznek,
mondom a kivertnek:
Mért fáj neki, ha hozzáérnek, -de más amit Ő kérhet:
csak hagyják, hagyják őt szánalom nélkül a télnek.
A szél ne csapja oldalba a kuporodó Népet,
akinek csak kő a kedve, fej alatt ez fér meg.
A szabadság átvezet csöndben
az őket váró határon, s túlonnan
élnek ők ott álló nyáron.

Küldd hát az Aratás Urát az embernek,
mert ha felébrednek álmukból alvó berkek,
kikeletet váró lelkekként szepegnek.
Lelkük cirippel, levegő csöppen
a sóhajba éppen,
s e zöngő délutáni révben, mosolyban
pihenő pillák alatt,
már derengő egészben lép ajkukra a
vágy amely szóvá forran,
s kiáltássá lobban,
mert nem tocsog már soha az
elfelejtett csömörben,
a szükség s éhség a gyomorban
égő éles tőrben.

S hogy mi vár rájuk-íme,még
üres, feslett zsebbel
ébredve együtt,
a lakat súlyával döngölt zsibbadt testtel...
Mondom a kivertnek: Jöjjön el,
hogy vizet merjen, mert mindegy, ha
akár apadt lelkű gazdag
alázatra rogyottan ül neki a
magány torának,
de szomjan szenved.

A Bajtársak hűsége becsületre döbbent,
a szeretetért azért rács zörren,
kezek nyúlnak ki a börtönablakokból,
s akikért szól a lélekharang,
arany Nap a kipucolt sötétben: ahogy égő,
hulló papírpernyék a csillagok...
Amit most kiszorítok belülről:
egy fennséges dicsőség méltóságát legott,
hisz lehetnék kézfogó frígyem győztese most,
vagy zászlót lengető, győztes gyalog...

Ezek mind forró szitán görgő magok,
Te Szerelmem Népedért, értem, mindenért,
én innét és onnét, egy lelkiismeretben Veled
mindezért fogoly vagyok.

                          Ferenczi Zsuzsanna