Amikor megszülettél, 1945-ben, már elhallgattak a fegyverek, de egy alattomosabb harc: az ideológiák „hidegháborúja” vette kezdetét. Édesapád ezért egy semlegesnek mondott, de mégiscsak kapitalistának számító országba menekítette várandós feleségét, és még hazája hadseregének egyenruhájában – keresztszülők hiányában – saját karjában tartott a keresztvíz alá.
Amikor elviselhetetlenné vált számára a honvágy, hazatelepült kis családjával. Ekkorra azonban már itthon sem érezhette otthon magát, mert hamarosan olyan politikai erő került hatalomra, amely pont a hozzá hasonló- hazaszerető embert és családját kiáltotta ki első számú közellenségnek.
Édesapád kitalált egy kádertörténetet, amellyel megmenekült a családja. De, megmenekült-e valójában az Élet számra?

Már az is mekkora gondot okozott, amikor 1952-ben tankötelezetté váltál?! Ugyanis a születésedet igazoló keresztlevél addigra felért egy „reakciós, burzsuj bűnjel”-lel!
Szüleid, ezért kénytelenek voltak hosszas tortúrával beszerezni egy anyakönyvi kivonat-másolatot, már az ötágú (vörös)csillagos-címeres pecséttel. (Nem voltak könnyebb helyzetben a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Női Klinikáján születettek sem!)
Az új okmányokhoz új történetek is tartoztak, amelyekről senki sem szeretett otthon beszélni. A valódi történetek, pedig a feledés homályába vesztek…

Szüleink nemzedékének, akik még a hit (hit Istenben, egy hazában és a családban) szellemében nevelkedtek, még futotta erejükből az 1956-os forradalomra. Azután, ha még ebbe sem haltak bele, bizonygathatták újabb hazugságokkal „ártatlanságukat”!
Észre sem vették, hogy az évek múlásával – a sok elhallgatásos hazugsággal – elvágták családjuk, utódaik élet-gyökereit!

Olyanok lettek gyermekeik, mint a vágott virág, akik kaptak is a „szocialista” alkohol-dús tápoldatból, amitől úgy elzsibbadtak, hogy eszükbe sem jutott érdeklődni rokonaik, nagyszüleik, dédszüleik… élettörténete: a család magántörténelme iránt.
Pedig, akkoriban, amikor mi születtünk, a tőlünk nyugatabbra élő kortársak úgy élhették meg a hazájukhoz, családjukhoz való tartozásukat, hogy megismerhették a család magántörténelmét, mellyel részesei lehettek hazájuk történelmének!

Ezért, most szeretném felidézni azt a kisdiákot, akit én megismertem.
Évfolyamelső voltál az általános iskolában. Édesanyád kifogástalan külsővel engedett iskolába. Ehhez a rendezettséghez egy belső rend is társult 1957-ig.
Ez azt jelentette, hogy Fa Miklós minden napra készült. Ezen felül nem volt olyan ünnepély, iskolai rendezvény, amelyen ne mondtál volna el egy-egy verset. Nem volt olyan szavalóverseny, amit ne nyertél volna meg. Minden tornagyakorlatot kifogástalanul végeztél el. Te voltál mindannyiunk példaképe, mert sikerült megvalósítanod azt a külső-belső Rendet, ami egy harmonikus, kiegyensúlyozott személyiségfejlődés kezdete volt.

Vagyis, csak lett volna!

Az 1956-ot követő években azután, láttam, hogy erőlködsz (és még egy-két társunk) szinten tartani magadat. De a kádári suttyom-terrort kiszolgáló új tanári kar egyre nyíltabb negatív megkülönböztetéssel, -diszkriminációval illetett. Az előző osztályfőnökünket és a legjobb tanítóinkat, tanárainkat „szanatóriumba” (legalább is nekünk ezt mondták) ”utalták, akiket soha többé nem láttunk viszont, mert valószínű belehaltak a „szanatóriumi kezelésbe”!

            Amiért, te: Fa Miklós alapvetően sikerorientált személyiség voltál, nem bírtad a kudarcot elviselni és beálltál a sorba. Az „eredmény” a „vágott-virág-életsors”! Sajnos, az utóbbi időben már nem igazán kötődtél máshoz, mint ahhoz a „tápoldathoz”, ami kor- és sorstársaid férfi tagjait is „táplálta”! (Ezért, azon sem lehet csodálkozni, hogy tömegjelenséggé vált mára, hogy nyolcvan év körüli szülők temetik gyermekeiket!)

Kedves „Vágott-virág” Barátom!

Téged is édesanyádnak kellett eltemetnie! Neki friss a gyásza, ezért övé őszinte részvétem!
Be kell vallanom, hogy én már régebben, attól fogva gyászollak, hogy nem hagytad magad „újragyökereztetni”! Bocsáss meg ezért és nyugodjál békében!

Budapest, 2003. január 9.

(Bóna Mária Ilona)”