Negatív diszkriminációk sora ért minket már születésünk óta

„….azokat, akik miatt a társadalom peremére lettek taszítva (kontra-szelektálva) azok a családok és utódaik - akik részben származásuk miatt - 1945 után ki lettek kiáltva a Magyar Népköztársaság- vagyis a„szocialista társadalom” ELLENSÉGÉNEK. 

Ezeket az okokat részleteztem már az első- bemutatkozó beírásomban.”

Itt: a negyedikben, pedig nem véletlenül említettem Horger Antalt, aki József Attilát tette lehetetlenné egy életre. Az sem véletlen, hogy Vámbéry Ármin (1832-1913) sikeres felnőtt-kori továbbtanulását is felhoztam, hiszen abban a mai napig elátkozottként emlegetett történelmi korszakban mégis-csak képezhette magát…

Velem ellentétben, akinek még a rendszerváltozás nevezetű felfordulásban is el kellett szenvednem az élet minden területén a szocializmus nevezetűből átörökölt negatív megkülönböztetést (diszkriminációt); ami miatt nem tanulhattam tovább sem nappali tagozaton, sem a dolgozók esti iskoláiban…

Pontosabban, tizennégy éves koromban, közvetlen a nyolc általános befejezését követően továbbtanulhattam, mint ipari tanuló. Mondván: „… mit akarsz te a közepeseddel egy gimnáziumban?”.

Csakhogy, az 1956-os forradalom leverését követően nem lehettem közepesnél jobb tanuló soha többé! Bizonyítékul szolgáljon a negyedikes év-végi bizonyítványom eredménye 1956 júniusában - még a forradalom előtt - melyben több volt a „jeles”, mint a „jó” osztályzat. 

1956 júniusában még jutalomkirándulást is szervezett nekünk: az alsó tagozatos osztályelső negyedikeseknek - a jóságos Csík János igazgató „bácsi” és az osztályfőnök „nénik”. 

Az én osztályomba járókat osztályfőnökünk: Apor néni, két éven keresztül (harmadikban és negyedikben) pótmamaként nevelte- tanította. Az előző képen én az első sorban, második-ként ülök a fűben Szabó Irma és Giesz Zsuzsi között. Zsuzsi mellett Apor néni és az ő másik oldalán Draskóczi Marika ül. Mögöttem, Apor István, Apor néni férje fogja atyaian a vállamat. (Éppen rá akar beszélni arra, hogy vegyem le a kendőt, mert már eléggé felmelegedett  az idő.) Ha valakinek eszébe jut róluk Apor Vilmos, a mártír püspök - aki élete árán védelmezte a templomába menekülő lányokat, asszonyokat az őket megerőszakolni szándékozó szovjet katonák elől - az jól gondolja, hogy rokonok voltak!

Egy másik képen az „egy-szem” jó-tanuló fiú: Fa Miklós is látható.

02. Legjobb barátom halt bele elsők között

Fa Miklóshoz élete végéig, 2003-ig igaz barátsággal kötődtem. Amolyan „sírig tartó” barátság volt a miénk. Az ő unokatestvére: Horváth József volt, életem első és talán egyetlen igaz szerelme. Ez is belejátszott kettőnk sírig tartó barátságába. Mindig, amikor találkoztunk, vagy telefonon beszélgettünk, az volt az érzésem, hogy Jóska is ott van közöttünk.

Összekötött minket a közös sors is, amit azonban Miklós soha nem akart elismerni. Olyan mértékben tette magáévá feleségének – legjobb barátnőmnek - politikai felfogását, hogy még az ősi magyar családnevét: a Fa-t is képes volt megváltoztatni házasságkötésük előtt.
Hosszas beszélgetéseket folytattunk 1990 előtt… Egy ilyen alkalommal rákérdeztem Fa Nándorra, hogy rokona-e?

Azt válaszolta, hogy:
- Unokatestvérek vagyunk, mert az ő apukája testvére az enyémnek és Jóska anyukájának.
Csak néztem nagyokat, miközben azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Erre Miki folytatta:

-  Tudod, mi nem esünk hasra az ilyen népszerűség-hajhászósdi előtt. –mondta, mintha szégyellnivaló lenne Fa Nándor teljesítménye. Amit egyébként, a világszerte élő magyarság büszkeséggel ünnepelve fogadott, akárhol is kötöttek ki Gaál Józsival a Szent Jupáton.
Miki teljesen gyökerét veszítette attól az elszigeteltségtől, amiben – talán apja világháborús katonai múltja miatt - éltek, és amit Miki megörökölt. Sőt, tovább örökített… Hogyan is értette volna meg az én kutakodásomat a családi múltammal kapcsolatban, amikor őt már rég nem érdekelte a családja története, történelme.
Kár, mert a magántörténelmek összessége a nemzet történelme. Ő már teljességgel magáévá tette az összes hazugságot, amit évtizedekig belénk sulykoltak, és amit én nem tudtam soha kritika nélkül fogadni.

1990 után már csak többnyire egy-egy választási kampány alatt keresett és igyekezett meggyőzni engem arról, hogy mennyire rosszul teszem, hogy az emdéef és a fidesz mellett kampányolok. Nem tudtam letagadni, hiszen egy utcában laktunk. Meg nem is akartam... Aztán, amikor 2003. január 3-án felhívott anyukája telefonon és belesírta a telefonba: „Meghalt Miki…” nem is tudtam megszólalni. Most is nagyokat sóhajtok és igyekszem a könnyeimet elfojtani, miközben e sorokat írom… Fáj, nagyon fáj az ő elvesztése is… pont annyira, mint amennyire fájt Jóskáé, aki már 1991-ben meghalt. Jóska másfél évvel volt idősebb nálunk, de a műveltsége miatt sokkal idősebbnek éreztük őt. Az hiszem, hogy mindkettőnk soha ki nem mondott példaképe volt a sikeres katonatiszt: Jóska. Mindketten - Miki és én is - annyira igyekeztünk, és valami miatt nekünk nem sikerült igazán olyan meredeken ívelő karriert befutni, mint Jóskának. Hogy mégis ő halt meg hármunk közül (sokkal) előbb, talán pont emiatt volt. Mi, Mikivel futottuk a tiszteletköröket és tettük a

 vargabetűket folyamatosan, és mégsem sikerült igazán a társadalmi elfogadhatóságunkat semmilyen téren elérni. Kettőnk között az volt a különbség, hogy én tudtam az okát, míg Miki tagadta a végtelenségig. Hiába adtam oda neki is az  írásaimat, nem értett semmivel egyet. A díjnyertes szociográfiámban megfogalmazottakkal sem. Persze, én még így is szerettem, és nagyon aggódtam érte.

Amikor padlót fogtam szüleim halálakor, akkor kijött velem a temetőbe, de megtiltotta, hogy sírjak. Pedig, olyan jó lett volna kisírni magamat egy erős férfi vállán! (Ekkor már elváltak barátnőmtől.) De ő nem bírta maga körül a gyengeséget. Ezért, erőt vettem magamon és próbáltam továbbra is kedélyesen elhárítani a politikai témákban nekem szegezett kíméletlen megjegyzéseit. Végül, azt írta nekem a halála előtt, hogy: „Semmiben nincs igazad! Életem második legnagyobb csalódása voltál!”

Ennek is már 10 éve és azóta is győzködöm a Mikihez hasonló sors- és kortársakat…

2003-ban két dolog rendített meg, ami miatt visszatértem az aktív politizálásba. Egyik Miki halála volt. A másik: Kertész Imre Sorstalanság című regényének Nobel-díja. Ezek miatt a történések miatt újult erővel írtam és küldözgettem írásaimat – általam kompetensnek tartott személyiségeknek - köztük azt a nekrológot, amit Fa Miklós halálára írtam.

Folyt köv.