Ünnepel az ország. Önmagát ünnepli, meg a "kivívott" szabadságot, amit igazából valahol engedélyezték neki. Csak ő ezt nem tudja, nem akarja megtudni, vagy tiltják neki!

Íme néhány töredékes gondolat azokból az időkből, forrás megjelöléssel, illetve az utolsónál egy személyes emlék, mely nagy valószínűséggel, tanúkkal bizonyítható. Lássuk.

Húsz évvel ezelőtt, 1989. májusában az ország, de legalábbis annak a politika ránt érdeklődő része Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére készült. Sokan ma is úgy tekintik ezt az eseményt, amikortól a "rendszerváltás" visszafordíthatatlan folyamattá vált, amikor a zsúfolásig megtelt Hősök terén Orbán Viktor elmondta azon beszédét, melynek súlyát, hangvételét és szókimondását azóta sem kérdőjelezte meg senki, s az ország-világ ekkor ismerhette meg, az akkor még szakállt és torzonborz hajat viselő fiatalember nevét.

A fentiekre valószínűleg mindenki emlékszik, de azt viszonylag kevesen tudják, hogy a "Nagy újratemetés" előkészületeinek voltak "nem a nyilvánosságnak szánt" előzményei, melyekről a fátyol csak lassan kezd fellebbenni. Nézzünk ebbe bele.

Még 1996-ban jelent meg a Magvető Kiadónál Kenedi János kétkötetes műve a "Kis állambiztonsági olvasókönyv". A második kötet 300-ik oldalán említés történik egy 1989. május 26-i Politikai Bizottsági ülésről, melynek résztvevői: Grósz Károly, Hámori Csaba, Iványi Pál, Jassó Mihály, Németh Miklós, Nyers Rezső, Tatai Ilona, Vastagh Pál, Berecz János, Eötvös Pál, Fejti György, Lukács János, Major László, Nagy Imre és Szűrös Mátyás voltak. E "díszes" grémium az újratemetés részleteit tárgyalta, s a végén az elhangzó beszédek tartalmára tért rá. Ugyanezzel a témával foglalkozik Salamon Konrád történész 2003-ban a Kairosz kiadónál megjelent "Rendszerváltoztató újratemetés" című könyv is.

A május 26-i PB ülés minket érintő részletének jegyzőkönyve a két műben egybehangzóan olvasható, íme:

"Május 26-án az MSZMP Politikai Bizottsága hosszasan tárgyalta a temetés várható, számukra kellemetlen következményeinek, illetve azok elhárításának lehetőségét. Ennek során sajnálattal állapították meg, hogy az elhangzó beszédek cenzúrázására nincs lehetőségük, de ha e beszédeket nem tartanák megfelelőeknek, akkor az élő tévé közvetítést még megakadályozhatják. Ennek érdekében viszont előre meg kellene ismerni az elhangzó beszédeket. Nyers Rezső javaslata szerint informálisan meg kell szerezni azokat. Ha ezek a beszédek - mondta Nyers - Vásárhelyi Miklós kezébe jutnak, akkor ezeket megszerezhetjük, de ha nem, - akkor nem tudom, hogy hogy tudjuk megszerezni - ."

No lám-lám a Nagy Imre per hatodrendű vádlottja, aki Kádár földije is volt (mindketten Fiúméban születtek, csak Kádár (Csermanek) 1912-ben, Vásárhelyi pedig 1917-ben), aki csak bíróság előtti megalázkodás és megbánás árán tudta elkerülni a súlyos, netán a halált jelentő ítéletet, s aki majdan a Soros Alapítvány kurátori székéig jutott. Nos őt az előbb felsorolt díszes grémium, és az akkor még hatalma teljében lévő Nyers Rezső úgy ismerte, hogy készséggel szolgáltat számukra információt.

De ne higgyük, hogy Vásárhelyi Miklós egyedüliként szolgáltatott adatokat az ellenzékről, melynek ő maga is tagja volt (!), voltak más földi halandók, akik meggyőződésből, pénzért, félelemből, netán zsarolhatóság folytán dolgoztak az elvtársaknak, azaz besúgók, ügynökök voltak.

Hogy kik voltak és hányan voltak, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A titkosszolgálatok alapszabálya, hogy nem adják ki informátoraikat, ügynökeiket. Mégis némi képet alkothatunk, ha megnézzük, hogy a "leköszönő-félben" lévő hatalom milyen apparátust tudott a Hősök tere környékére mozgósítani, ha fellapozzuk Kenedi János fent említett könyvét, különösen a nagy temetésre való felkészüléssel foglalkozó oldalakat. Tegyük ezt, a teljesség igénye nélkül.

Íme egy névsor: Szalma, Hamvaska, Magyal, Fagyal, Varjúháj, Ibolya, Iringó, Aggófű, Tippan, Tulipán, Kárdi, Szellőrózsa, Aranyvessző, Mahónia, Dracénia, Bunkóliliom, Arália, Dianna, Lándzsalevél, Pellea, Erdei mácsonya, Filodendron, Kencia, Azalea, Som, Bromália, Koleusz, Nyílgyökér, Hóvirág, Pettyeslevél, Guzmán, Kankalin, Vénuszfodorka, Monstera, Pletyka, Articsóka, Kőtörőfű, Borostyán, Párnafű, Kakassarkantyú, Amarillisz, Őszapókaktusz, Tarkalevél, Korallvirág, Mikulásvirág, Pentusz, Szobahárs, Koszorúfóka, Szik, Papsapkakaktusz, Fészekrózsa, Feketeszem, Flamingóvirág, Sövény, Viszályvirág, Forzítia...

Nos, ez itt nem egy arborétum, ez itt a mozgósított ügynökök névsora, s ráadásul nem a teljes névsor, csak a jéghegy csúcsa. És ezek csak fedőnevek, fedőnevek, melyek mögött egy-egy hús-vér ember lapul, aki büszkén, vagy a szégyentől pirulva, sokszor a család elől is titkolva végezte feladatát, végezte, hogy elkerülje a reá és szeretteire esetleg leselkedő nagyobb bajt.

Birtokomban van Elisabeth Heresch, osztrák történésznő "Nikolaus II. Feigheit, Lüge und Verrat. Leben und Ende des lezten Russischen Zaren" című és alcímű, a Langen Müller kiadónál 1992-ben megjelent könyvének magyar kiadása: II. Miklós, Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála. (Magyar Könyvklub Kiadó 1995. Fordította: Szmodíts Anikó), melynek hitelességét a szakmai ellenőr, a korszak jó ismerője Niederhauser Emil történész adja. E könyv 333. oldalán látható egy dokumentum fénymásolata, mely dokumentumot Jurovszki CSEKA parancsnok írt alá, s mely dokumentum a cári családot meggyilkoló kommandó névsorát tartalmazza. Mint látható a tíz névből hét magyar: Horváth Laons (feltehetően Lajos), Fischer Anselm, Edelstein Isidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grünfeld Viktor és Verházi András, a többi három személy orosz: Vaganov Szergej, Medvegyev Pável és Nyikulin.

Bár a könyv szerzője is úgy tudja, hogy az ötödikként szereplő Nagy Imre nem azonos a későbbi mártír miniszterelnökkel, a gyanú azonban adott (hiszen a későbbi miniszterelnök ekkor már fogolyból a szovjetekkel együttműködni kész katonává avanzsált), s mindenképpen jó volna a nyilvánosság elé tárni azt a dokumentumot, mely tudatja, hogy a későbbi miniszterelnök 1918. július 18-a vészterhes éjszakáján hol tartózkodott.

S most jön a személyes emlék, melynek hitelességét vagy elhiszik nekem, vagy ha kell, hát keresek rá tanút. Íme.

Akkortájt a Telefongyár munkatársa voltam s rugalmas munkaidőben dolgoztam. Mint emlékszem délben a meghirdetés szerint a közlekedésnek pár percre le kellett állnia, s a gépjárművezetők a hangjelző (kürt, csengő - kinek milye van) működtetésével jelezték volna együttérzésüket a "nagy temetés" mártírjaival. Mindez elmaradt! Hiába lógott - velem együtt - a fél Telefongyári fejlesztés a Gizella úti épület ablakaiban, ahonnan kilátni a Thököly forgalmára: nem történt semmi! Antall Józsefnek egyben biztosan igaza volt: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!" Hát nem "tetszettünk"!

De a történet folytatódik. A törzsidőnek, amikor mindenkinek kötelező bent lenni, egy órakor volt vége, s mire a troli a Gizella útról a Hősök terére repített a "nagy temetésnek" már vége volt. Még ott lehetett látni néhány prominens ellenzékit, mint Dornbach Alajost, de a ceremóniának addigra vége volt, a tömeg oszlani kezdett. Így én is a Szépművészeti Múzeum felé, a 20-az busz felé vettem utamat. Ekkor ért a meglepetés!

Élelmes árusok a perec, az ásványvíz, az üdítő, no meg a sör mellett kis átlátszó fedelű, írógép-szalagos dobozba zárva a "301 parcella földje"-t is árulták.

Nem firtatom, hogy az a dobozba zárt föld tudta-e hogy merre van a 301-es parcella, s nem a sarki virágos földje került dobozba, ez az emlék egy picit szimbolizálja, milyen is volt a valódi "rendszerváltás".

A "rendszerváltás", mely valaminek a szimbóluma volt. Hogy minek a szimbóluma, azt most hagyjuk...

Dobai Miklós