3. rész

„– Édesanyámmal – beszélte Kovácsay kisasszony – naponta eljártunk nagybátyámhoz, Kovácsay szűrszabóhoz, s a nyári délutánokat rendesen ott töltöttük. Egy délután, mikor ismét átmentünk, Kovácsayné azzal fogadta az anyámat, hogy rokonokat vár Félegyházáról. Elmondta, hogy Petrovics mészárosné ma hozza el fiát, aki náluk lesz szálláson és itt jár iskolába. Egyszerre parasztszekér áll meg a ház előtt. Petrovicsné érkezett meg a fiával. Kovácsayné eléjük sietett a kapuba. A cók-mókot, amit magukkal hoztak, a kocsis hordta be a tornácra és letette az ott lévő asztalra. Még most is jól emlékszem, mintha csak ma láttam volna, hogy Petrovicsné, aki középtermetű, inkább alacsony nő volt, fekete kis csipke-főkötőt viselt a fején és az akkor divatos német szőrruha volt rajta. Jóságos, mosolygó arccal tette kezét kis fia vállára és úgy lépett a szobába. A fiút én akkor 8-9 évesnek néztem. Gyönge, vékonycsontú, kis barna fiú volt, csinos, szabályos arccal és sötét hajjal. Petrovicsné nagyon kérte Kovácsaynét, hogy vigyázzon Sándorkájára, kit eddig is csak nagy őrizettel tudott fölnevelni. Később többször találkoztunk ott Petrovicsnéval, aki – amikor csak tehette – átjött Kecskemétre és meglátogatta a fiát, akit minden alkalommal szeretetével halmozott el. Kovácsayné is szerette a kis Sándort, mert szelíd, jó gyermek volt nemcsak otthon, hanem az iskolában is.

Míg Sándor Kecskeméten végezte az elemi iskolát, a félegyházi bérlet lejárván, szülei Szabadszállásra költöztek. Ez idő alatt a család új taggal is szaporodott, Istvánnal. 1831 elején Sándort is hazavitte atyja Szabadszállásra. Ott a fiút féléven át Ujlaky István református tanító előkészítette az algimnáziumi osztályra. Ujlaky följegyzései szerint ezidőben a gyermek szelíd magaviseletű, de kicsit nyakas, önfejű és magábavonuló volt.

Heislerné-Blau Teréziának ruhakereskedése volt Szabadszálláson, Petrovicsné ott vásárolta férjének és kis fiának a kész ruhát. Egy napon Petrovicsné a boltba jött vásárolni. Azt mondta, hogy miután fiát Szent-Lőrincre viszi iskoláztatni, ez az utolsó ruha, amit a fia számára Heisleréknél vásárol. Míg Heislerné a ruhákat választás végett Petrovicsné elé rakta, a kis „fekete fiú” keresztbefont karral, mereven nézelődött az üzletben.

Ezenközben jó Petrovicsné egy szürke ruhát emelt fel s a fiának nyújtotta, hogy megpróbálja. A fiú a szürke ruha látására nem-et intett a fejével, majd arra kérte anyját, hogy másszínű ruhát vegyen neki, mivelhogy a szürke ruháért a pajtásai kigúnyolják.

Hát azután már minek gúnyolnák ki? – kérdezte a fiútól Heislerné.

Azért, – válaszolta az – mert a szamárnak is szürke a ruhája.

A két asszony jóízűt nevetett a kis fiú válaszán, s végül is a szürke ruha helyett más színű ruhában állapodtak meg. És a kis Sándor maga vitte ki hóna alatt a boltból az új ruhát.”

(folytatása következik)