„1831 szeptemberében Petrovicsné kocsin útra kelt fiával a tolnamegyei Szentlőrincre. Ott kosztra és lakásra Hittig János jegyzőnél helyezte el a fiát és beíratta az algimnáziumba. Boldog gyermekkori örömök közt telt el az a két év, melyet Sándor itt töltött. A jegyző család gyöngéd szeretettel környezte, Málika, a jegyző leánya, pedig testvérként osztozott meg mindenben a kis kosztos diákkal, aki ugyancsak nehéz szívvel vált meg anyjától, mikor az visszautazott Szabadszállásra. De a jó bánásmód és egy-két meghittebb iskolatárs, akikkel megbarátkozott, feledtette vele az édesanyja távollétét. Hittigéknél Sándor csak egy esztendőt töltött, mert Hittiget a következő év elején a majosiak választották meg jegyzőjüknek, s családjával odaköltözött. Sándor ekkor Németh Ferenc tanítóhoz került, ahol szintén jó sora volt.

Sándor az iskolában csakhamar feltűnt korát meghaladó tudásával és egyike lett a legjobb tanulóknak. Tanára: Lehr András, különös gondot fordított a szépírásra és a latin nyelvre. Sándor mindkettőben kitűnt. Tanulótársai közül inkább az idősebbekkel barátkozott. Általában komolyság mutatkozott magaviseletén. Jellemének vonásai e két esztendő alatt kezdtek kibontakozni. Egyrészről a bátorság, határozottság és dac, másrészről a természet szeretete és az érzelmek bősége jellemzik kialakuló egyéniségét. Az előbbieket apjától, az utóbbiakat anyjától örökölte. A zajos társaságot kerülte s kedvét inkább könyvei közt lelte. Ám azért részt vett a diák-játékokban is, de főkép olyanokban, ahol egymással versenyre keltek és kimutathatta vakmerőségét. Gyermeki lelkének legszebb megnyilatkozása a természetért rajongás. Órákig elheverészett a Sió partján, figyelve a ragyogó égboltot, a tovaszálló felhőket, a fölhangzó madárdalt, s ilyenkor képzeletében feltűnt a Kunság napfényes rónasága: szépséges szülőfölde, mely már gyermeki lelkének is tündérszigete volt. Ettől a gyermekmagányosságtól, ettől a merengéstől termékenyülhetett meg a lelke. ebből bontakoztak ki és kaptak szárnyra később gondolatai és érzelmei. És midőn a szünidőre hazatért és a délibábos rónaság jegenyéinek sudaras árnyékában tovább szőtte a merengést, a kis mészárosgyerek már ekkor lelkében hordta a lángész szikráját.

Minthogy a fiú eddig jól tanult, apja elhatározta, hogy tovább iskoláztatja. És hogy magát a német nyelvben is begyakorolhassa, az 1833-34-iki iskolai évben Pestre vitte egy rokonához és beíratta az evangélikus iskolába, ahová többnyire német tanulók jártak. A fiú szépen haladt a német nyelvben, de gimnáziumi tanulmányait hanyagolni kezdé, s miután apja az év végén tanulása eredményével nem volt megelégedve: a következő 1834-35-iki iskolai évben már a piaristák gimnáziumába járatta. Itt az I. grammatikai osztályt végezte, de tanulása itt sem javult. Úgy látszik, hogy a változott viszonyok hatással voltak a fiúra. A csendes sióparti tősgyökeres magyar falu után a zajos német város úgy hathatott lelkére, mint napfény után a ború. Azt a szerető környezetet, melyben Szentlőrincen élt, itt hiába kereste. Rokona, akinél lakott, lovashajdú volt, naphosszat el volt foglalva feleségével együtt, s Sándor a lovashajdú fiainak társaságában gondozás és felügyelet nélkül élte napjait. Apja igen elkedvetlenedett fia hanyatlásán s midőn megtudta, hogy a fiú „sokat ólálkodik a színház körül”, ebben veszélyes hajlamok ébredezését sejtvén, a fiú keresztapjának, Martiny Károlynak rábeszélésére az 1835-ik év őszén Sándorral Aszódra utazott és a fiút az ottani algimnáziumi tanár, Koren István gondjaira bízta. E helyütt végezte Sándor 1835-38-ban a második, harmadik és negyedik osztályt.”

(folytatása következik)