„Kínos lelki izgatottság és kétség közt vergődő lélekkel tért vissza az aszódi iskolai év végén a szabadszállási szülői házba, ahol zokogó anyjának ölelő karjai várták. De a félreértést az apa és fiú közt a szünidei otthonlét csak fokozta. naphosszat kellett hallania kérlelhetetlen apjának keserű kifakadásait, hogy sehonnai földönfutó lesz belőle, aki komédiások után szalad, ahelyett, hogy komoly életpályára lépne. Apja ingerültségét és elkeseredését fokozta az a körülmény is, hogy az akkori árvíz és egyéb anyagi- és sorscsapások vagyoni romlásukat is okozták. A heves jelenetek apa és fiú közt ismétlődnek, s a szegény édes anya pokoli kínokat szenved e harc közben, melyet férjével kell fia miatt viselnie, hogy fiát, akit annyira szeret, titokban szeretetével elhalmozhassa. Végre mégis győz az anyaszív és közbenjárására lecsillapulván a családi zavar, elhatározzák, hogy Sándor az új iskolai évben Selmecre megy s ott folytatja tanulmányait.

Sándor 1838 augusztus 31-én iratkozott be a selmeci líceumba, de ott sok tót és német tanuló közt már kezdetben rosszul érezte magát. Kerülte is társaságukat és csak a magyar diákokkal társalgott. Kedvét a tanulástól is csakhamar elveszti. Vannak egyes kedvelt tárgyai, de a rendszeres tanulást elhanyagolja. Sokban hozzájárult ehhez, hogy tanárai a tanulóktól „magolást” követeltek, Sándornak pedig, nem lévén magoló természetű, a feleletei kevésbbé szabatosak voltak. Egyik tanára, Lichard Dániel, aki nagy pánszláv volt és diákkifejezéssel élve, „valósággal utazott reá”, meg is buktatta a magyar történelemből. Ez végkép elkeserítette. Látván, hogy tanárai nem istápolják, minden idejét az önmívelésre fordította. Az ifjúsági önképző-körben egész lélekkel vett részt, s „A hűtelenhez” című verse oly nagy tetszést aratott, hogy az ifjúság valósággal körülrajongta. Ideje nagyrészét a költészetnek szentelte.

Selmeci iskolai életének legfontosabb része az, amelyet az önképzőkörben töltött. Itt veti meg műveltségének és későbbi nagyságának alapját. Ez a diákélet azonban reá nézve végzetes hatású lett. Gyakran elmaradt az előadásokról s rossz hírét tanárai előtt nagyban fokozta az, hogy a szigorú tilalom ellenére eljárt a Selmecen működő német színészek előadására és esténkint későn tért haza lakására. Házigazdája, egy durva és részeges ember, bevádolta tanárainál, kik viszont az apát értesítették fia korhelységéről. E híradások a végletekig fokozták az apa haragját. Elkeseredésében levelet írt Selmecre a fiának, kijelentve, hogy hanyagsága, korhelysége és rendetlensége miatt végkép leveszi róla a kezét és egészen sorsára bízza.

Az érzékeny lelkű és makacs jellemű ifjú, kinek különben is tűrhetetlennek tűnt már fel szabadságért rajongó természete mellett az iskola, mely szűk volt az ő szellemének, s miután apja levette róla a kezét és sorsáról immár szabadon rendelkezett: 1939 február 15-én végleg kimarad az iskolából és télvíz idején, vékony ruhában, hátán batyujával, a legnagyobb nyomorban gyalog indul Pest felé.”

(folytatása következik)