„Félig betegen és üres erszénnyel érkezett Pestre. Homályos gondolatok töltötték el lelkét. Bizonytalan válság küszöbén állt. Élete fordulóponthoz jutott. Sietve kellett határoznia. És ebben a kétségbeejtő helyzetében nem hagyta el nagyratörő vágya, hogy vagy színész vagy költő lesz. Néhány napig a legnagyobb bizonytalanságban bolyongott Pest utcáin, mikor váratlanul apjával találkozott, akitől azonban csellel úgy elpárolgott, hogy nyomába nem akadt. Később valamiképen sikerült neki a Nemzeti Színházhoz beszegődnie szerephordónak. És hordta a színpadra „a székeket és pamlagokat s a színészek parancsára korcsmába szaladt serért, borért, tormás kolbászért”.

Mélyen érezhette nyomorúságos helyzetét, de azért büszkén viselte sorsát s legfeljebb humorizált rajta. Jellemzi ezt a hangulatát az az eset is, mikor ezidőben egyszer egy volt aszódi diáktársával találkozott az utcán, aki fűszerárúkkal megrakott kis szekeret húzott.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdé tőle megütközve.

– Inas vagyok egy fűszerkereskedőnél – válaszolt.

– No – felelte Sándor – sajnállak, nekem is rossz dolgom van ugyan, de mégsem cserélnék veled.

Anyja ezalatt titokban szívszorongva kerestette elveszettnek hitt fiát, akire azért nem találhattak rá, mert a színháznál Rónai álnév alatt szerepelt. Egy napon a színház előtt találkozott vele rokona, Salkovits Mihály székesfehérvári mészáros, aki magával vitte Fehérvárra, ahonnan aztán a kemenesalji Ostfiasszonyfán lakó bátyjához, Salkovits Péter mérnökhöz küldte abban a reményben, hogy a mérnök gondoskodni fog Sándor neveltetéséről s fiaival és a nála vakációzó másik rokonfiúval, Orlai Petrics Somával, majd együtt tanulhatnak Sopronban. Ez a terv azonban dugába dőlt. A vakációt ugyan Sándor kellemes vígságok közt töltötte a kemenesalji faluban, hol szíve szerelemre lobbant egy ottani birtokos Róza nevű szép szőke leánya iránt, mígnem Salkovitsnak egy kíméletlen nyilatkozata (mely Sándornak tudomására jutott), hogy „Sándor menjen, ahova tetszik, mert úgysem lesz belőle egyéb komédiásnál” – elvágta a barátságot. És Sándor rögtön ment is, még pedig Sopronba, de nem a líceumba, hanem megvalósította egy régebbi tervét, hogy „ha minden kötél szakad”, katonának megy. És beállt a Gollner-ezredbe „zöld hajtókás, sárga pitykés közlegénynek”.

A katonaélet azonban a gyönge szervezetű ifjút megtörte. Betegen került kórházba, ahol 1841 február havában végkép elbocsátották a katonaságtól. Mint obsitos baka egy ideig Sopronban maradt, majd Pápára ment rokonához, Orlai Petrics Somához, aki ott végezte tanulmányait.”

Úgy Orlai, mint tanulótársai biztatták az elcsigázott, véznaalakú ex-bakát, hogy maradjon Pápán és folytassa tanulmányait. Adtak neki a sajátjukból ruhát, hogy katonaruháját levethesse és keresethez is juttatták. Egy nyugdíjas vak ev. ref. lelkésznek naponta felolvasta az újságot, amiért ebédet kapott; egy Politzer nevű kereskedő fiának különórákat adott havi 10 váltóforintért; Horváth István ügyvéd pedig másolónak fogadta fel irodájába. Nagyobb volt a nehézség, hogy mikép léphessen a gimnáziumba, mert nem volt kéznél a bizonyítványa. De Tarczy Lajos, a híres professzor besegítette a kollégiumba.

Kezdetben rendesen eljárt az előadásokra, de a bizonytalan helyzet és a még bizonytalanabb jövő lelohasztotta kedvét. Egy napon az a szeszélye támadt, hogy obsitos ruhában, bakancsba fűzött kékszínű nadrágban, katona-frakkban és fehér kucsmában jelenik meg az előadáson. Ez az öltözet – mondta társainak – tisztességes, sokat szenvedett ő abban és senki előtt nem szégyel benne megjelenni. Társai váltig igyekeztek erről őt lebeszélni, de hasztalan. És mikor az obsitos baka előadás közben az iskolában megjelent, a diákok éktelen hahotában törtek ki, a tanár pedig kicsapatással fenyegetve, a csendzavaró bakát kitessékelte a teremből. Ekkor otthagyta az iskolát, hazament lakására és másnap eltávozott Pápáról.

Elindult görcsös vándorbotjával a kezében Pápáról a pozsonyi úton, bár nem volt tisztában célja felől. Színész és literátor, ez a két pálya lebegett ismét szeme előtt. Pozsonynak ment abban a reményben, hogy ott esetleg jobb körülményekre akad. De ott is csalódott. Végül elhatározta, hogy hazatér szüleihez. Ők ekkor már elszegényedve Duna-Vecsén laktak. Boldog örömmel fogadták hazatérő fiukat. A szigorú atya haragja a viszontlátás örömében eloszlott, s az anya zokogva borult fia nyakába s csókjaival és könnyeivel árasztotta el őt.

Ez a gyöngéd szülői szeretet megható hangokat csalt lantjára és az anyaszív melegétől szinte megittasult a lelke. A szülők boldogok, hogy fiuk megszabadult a katonaságtól, de míg az apa mészárosságra szeretné fogni és taglót adni fia kezébe, az anya bízik a fiú sorsában és nagyratermettségében s biztatja tanulmányai folytatására. Sándor ezt meg is ígéri. Fölmegy Selmecre a bizonyítványáért s onnan ismét visszatérvén szüleihez, két hónapot otthon tölt. Ezalatt verseket ír és folyton műveli magát. Német fordításban olvassa a francia és angol költőket is. De vágyainak ismét „sólyomszárnya támad” és elbúcsúzik a szülői háztól.

„Pestre menék – írja egy későbbi levelében – de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytattam hát utamat (a la „hű bele Balázs”) Füred felé s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába, Ozorára (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt színészek degálnak, velük megbarátkozom, s – színésszé leszek.”

folyt.köv.