Isten hozott, Fénykirályom!
Mondd csak! Merre jártál?
Foglalj helyet, s hadd köszönjem
meg, hogy ránk találtál!
Anyád népe egyre várt csak,
egyre jöttöd leste,
mert ellenség nincsen másik,
egy sem, olyan beste,
mint amilyen hiányod volt...
Szívünk szakadt belé!
Ó, nem, nem! Dehogy rónám fel
ezt én sosem Néked!
Tudom jól, hogy utad szabott, 
s lábad le nem léphet.
Csak bólints, ha gondoltál ránk,
a messzi távolban!
Ha szíved olykor itt pihent
a régi jászolban,
s szép szemedben megtört a fény,
mert befelé néztél,
szülőfölded dús, zöldellő 
lankáin időztél, 
asszonyanyád puha karja
ölelt gondolatban,
míg hableányok daloltak
a vén Balatonban, 
s orcád fénye ragyogott a
fodrozó habokban.
Bejártál eget, és Földet,
ezt, és más világot,
de tudom, ha nem mondod is,
ily szépet nem látott
gyémántként ragyogó szemed...

Sötét volt Nélküled!

Gyűltek felhők, gyűltek árnyak,
gyűltek rosszakarók,
Anyád szívét marcangoló,
fájdalmas sóhajok. 
Nagyasszonyunk némán tűrt, és
egyre várta Fiát,
szerelmetes Gyermekétől
megszépül a Világ -
mondta mindig, könnyes szemmel
mondogatta egyre
biztatón, de tudd meg, belül
remegett a lelke. 
Attól félt tán, Egyszülöttjét
viszont sosem látja,
s gyilkos sötétség borul majd
erre a világra. 
Végre itt vagy, Ifjú Király,
Fényed reánk ragyog,
örömódát dalolnak mind
az égi csillagok,
fátyoltáncot táncol a Hold,
lelkét eléd tárja...
Hazatért hát minden éjjel
elsiratott Párja.
Elhoztad az Élet Vizét,
az isteni nektárt,
új élettel töltötted fel
mind, a magyar rónát,
szíveinkből öröm csordul,
boldogságunk bora,
 s újra zeng a Kárpátok közt
az égi szimfónia.