Pregitzer Fruzsina a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház megbecsült színművésze, a Magyar Művészi Akadémia tagja

A ligetben, szép időben beszélgetek Pregitzer Fruzsina Jászai Mari-díjas színművésszel hitről, magyarságról, pályáról. Kérlek, hogy először a családi hátteredet mutasd be. Milyen indíttatást kaptál otthonról.

Olyan családba születtem, olyan emberek neveltek fel és indítottak útnak, ahol a hit természetes volt. A szüleim, nagyszüleim, keresztanyám is vallásosak voltak. Ez ritka szép összetett ajándék a Jóistentől. A Rózsafüzér Királynéja zuglói Plébánia templom előtt találkoztunk, ahol a nagyszüleim a templomi kórusban szerettek egymásba. Én itt voltam elsőáldozó, és mint templomi kórustag számtalan karácsonyi és húsvéti játékban vettem részt. A szüleimet, akik elég korán elmentek, itt helyeztettem örök nyugalomra a templomi kolumbáriumban. Nagyon sok jó ember, és ma már ismert művész, mint Simon András grafikus is innen indult el, a zuglói templomból. Az édesapám bencés diák volt, és Olofsson Placid atya volt a cserkész parancsnoka, ugyanabból az ügyből került ki a Gulágra, mint Placid atya. Apám nyolc évet töltött ott mínusz 40 fokban embertelen körülmények között. A hite és a muzsika mentette meg, hogy túl élte. Hite, Istenben és abban a reményben, hogy őt várják otthon. Minden nagyszülőm és rokonom imádkozott érte hasonlóképpen, mint Wass Albert versében, amelyben az édesanya hazaimádkozza a fiát. 1968-tól nekünk a húgommal hittanra kellett járni, és minden vasárnap diákszentmisére. Ebbe a rendszerbe szocializálódtunk, amely még akkoriban nem igazából volt hit, csak egy szokás, amely tovább hagyományozódott a családon belül, de a fejlődésemet alapvetően meghatározta. Természetesen nemcsak a Jóisten munkálkodik értem, hanem nekem is lehetőséget kell adni erre. Nagyon fontos, hogy az élet folyamán a különféle találkozások mit adnak, én mit hárítok mit nem, és ma már tudom, hogy voltak olyan „kereszteződések” az életemben, amelyekről tudom, hogy az Istennek köszönhetően jó irányba mentem, mert a lelkiismeretemre hallgattam, Ő vezérelt. Ezek az események erősítik az emberben a hitet.

Mit jelent számodra magyarnak lenni a mai globalizálódó világban?

Sokkal erőteljesebben kellene a gyerekeket tanítani a hitre és a nemzettudatra, mert a globalizációs áramlat így vagy úgy, de bekúszik az életükbe. A fiamat úgy próbálom nevelni, hogy tisztelje a hagyományokat és az ezekből fakadó értékeket. Manapság mindenki azért megy külföldre dolgozni, mert több pénzt kereshet, de felteszem a kérdést, a sok pénz megkeresése ér-e annyit, hogy távol vagyok a szüleimtől, rá mehet az egészségem stb. Sajnos, mindez az ötven évnyi Kádár-rendszernek tulajdonítható, hogy az értékrend, a viselkedés, a morál mostanra ilyenné vált.

Miért a színészetet választottad hivatásodnak?

A hetvenes években, amikor Sík Zoltán atyához jártam diákmisére, legtöbbször nekem jutott az a feladat, hogy a prédikáció után fel kellett olvasnom egy verset, vagy amit éppen adott. Utóbb rájöttem, hogy szakrális helyen alakult ki bennem a színészet iránti vonzalom, hiszen a templomban is egy hallgatóság figyelt rám, akiknek adnom kellett valamit. Ezt is a Jóistennek köszönhetem, hogy már ekkor egyengette az utamat. Nem a magamutogatás volt a kiindulás, hogy sikerem legyen, hanem a „hadd adjak, hogy ők kapjanak”. Aztán rájöttem, hogy én ezt szeretem csinálni, ebben érzem jól magam. Érettségi után másodjára vettek fel a színművészetire. Előtte egy évet a Nemzeti Színház Stúdiójában töltöttem, ahol olyan nagy művészekkel játszhattam együtt, mint Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, Gobbi Hilda, Őze Lajos  és még sorolhatnám. Egy levegőt szívhattam a legnagyobbakkal. Amikor Kállai Ferenc oda szólt nekem, hogy „na…. ez nagyon tehetséges dolog volt”, akkor ez nagy önbizalmat adott. Még elmondom a hitem alakulásával kapcsolatban, hogy Mezey Máriát még hittanos koromból ismertem. Akkoriban jelentették meg Mezey Mária „Valamit hoztam a hegyekből” című napló sorozatát, amelyet 1945-ben írt, amikor felment a Tátrába. Én boldogan mutattam a szüleimnek, akik nagyon ellenezték a színészi pályát, hogy milyen nagy színésznőtől kaptam bíztatást, akit a későbbiekben meglátogattam. A haláláig tartottuk a kapcsolatot.

Hogyan alakult tovább a pályád?

A főiskola után a Nemzetibe szerződtem, ahol kiváló szerepeket osztottak rám, mint pl. a „Csongor és Tündéből” Ilmát. Abban az időben ment az „István, a király”, az „Advent a Hargitán”, a „Velencei kalmár”, az „Énekes madárban” Papadimitriu Athinával, Kerekes Évával, Rubold Ödönnel, Szemes Marival és Téri Sándorral játszottam együtt Kerényi Imre rendezésében. Psota Irénnel, Béres Ilonával is szerepelhettem. Béres Ilona nekem akkoriban is és azóta is a lelki színész-édesanyám volt.

Érdekes időszak volt ez, ennek ellenére nagyon sokat nyüglődtem. Olyan típusú fiatal pályakezdő voltam, akit a külseje alapján nem tudtak beskatulyázni. A rádióban is sokat is szerepeltem, valamint rengeteget szinkronizálhattam, nagyon szerettem csinálni. Az emberi hang számomra az a hangszer, amellyel a legkevesebbet lehet hazudni. A rádióban nincs semmilyen kellék, ott valaki vagy igazul mondja a verset vagy nem.

Nagyon megvoltak rökönyödve a kollégák, amikor azt mondtam, hogy otthagyom a társulatot. Vámos László főrendezőt és Malonyai Dezsőt igazgatót felmentették ’89 tavaszán. Csiszár Imrét nevezték ki, aki azt mondta „te egy potenciális Ilma vagy”, majd ennek ellenére nem rám osztotta a szerepet. Akkor felálltam, és elmentem a Nemzetiből úgy, hogy még nem tudtam, hova megyek. Balczó Andrásnál jártam akkortájt, akit végtelenül tisztelek, egyszer csak azt kérdezte tőlem: „Miért gondolod, hogy te csak Pesten lehetsz színész?” Ez a kérdés olyan volt számomra, mint egy varázsütés: miért gondoltam, hogy csak a fővárosban lehetek színész. Még annyit mondott, hogy indulj, és tedd a dolgodat!

Hogyan alakult volna az életed, ha mégis Pesten maradsz?

Én soha nem kezdek gondolatot úgy, hogy „mi lett volna ha…”, mert felesleges. Film vagy regény szólhat erről, de számomra, ami elmúlt az elmúlt. Nemrég játszottam Borisz Akunyin „Sirály” című darabjában, Arkagyinát alakítottam benne. Ez azért érdekes, mert Csehov Sirályának a tovább gondolása, amelyben azt feszegetik, hogyan folytatódna a történet, ha másképp alakulnak az események. Én soha életemben nem tettem fel ezt a kérdést, mert én, ha lépek, meglépem. Amit már egyszer magam mögött hagytam, ahhoz nagyon ritkán nyúlok vissza. Anyukám egyszer azt mondta kicsi koromban, amikor sérelem ért, hogy te még csak bosszút sem állsz. S ha tovább gondolom a bosszú is egy fajta energia, amelyet én sajnálok bárkire is pazarolni.

Végül is vidéken egy sikeres színésznő lettél.

Amikor a gyerekem megkérdezi tőlem, mama mi legyek? Akkor én mindig azt mondom: boldog ember – ez a legfontosabb. Ha belegondolok a mostani helyzetembe, akkor ma már vidék és Pest között nincs is akkora különbség. Talán nincs olyan koncert vagy kiállítás-választék, mint Pesten, de az interneten már minden megtalálható.

Amikor Nyíregyházára jöttem összeismerkedtem Úsz István ortodox parókussal, aki életem egyik nagyon fontos szereplője volt, halála után is megmaradt a családdal a kapcsolat. A fiam görög katolikus óvodába járt, jelenleg római katolikus gimnáziumban tanul.

27 éve vagyok Nyíregyházán, ahol volt olyan, hogy ki akartak rúgni, de nem mentem el. Inkább bevállaltam a tolószékes, őszparókás, reszketeg anyuka szerepet, amelyben nálam idősebb kolléga játszotta a fiamat. Nem érdekelt, ha ez van, akkor ezt kell elfogadni, mert a sértett színész rossz színész – mondta anno Major Tamás – és én ezt is megköszönöm a Jóistennek, mert mindig mindenben a jót próbálom megtalálni. Amikor ritkultak a szerepek, akkor rám talált a tanítás.

Ezek szerint nemcsak színész, hanem pedagógus is vagy, amely ugyanolyan kihívás és felelősség, mint a színészet.

Így van, 30 éve tanítok hivatalosan, mert ’84-ben már asszisztenskedtem, Bodnár Sándor tanár úr mellett a vizsgákon. Majd ’86-ban a kérésére társtanár lettem. A halála után kértek, hogy vegyem át a munkáját, de túl nagy felelősségnek éreztem. Aki kérte, hogy készítsem fel a színművészetire, azokkal továbbra is foglalkoztam, de hivatalosan nem vettem részt a stúdió további munkájában. Viszont Nyíregyházán már vállaltam a tanítást. Verebes István igazgatása alatt ott is indult stúdió. Azóta elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a Színházi Nevelési Szakot, mert idő közben rájöttem, mi lesz, ha még eljátszok hat-hét szerepet, és utána? Vajon meddig emlékszik rám a közönség? Egy jó pedagógus örökre szóló tanítást tud adni. Minek van értelme? Reményik Sándor: „Mi marad meg?” című verse éppen erről szól. Beláttam, hogy a pedagógusi munka ugyanolyan értékes, mint a színészet. Valljuk be, egy színházi előadás akkor értékes, ha olyan élménnyel megy haza a néző, ami maradandó a számára.

A tanítás ugyanolyan örömet ad, mint színészet?

Igen, amikor azt látom, hogy egy fiatal tanítvány befogadta a lelkébe a tanítást, és megtisztult a felesleges sallangoktól, sikeres, akkor örülök, mert hasznos voltam. Ilyen Oberfrank Pál is, aki most a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója. De nemcsak a színház stúdiójában, hanem a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán is tanítok beszédművelést. A technikai részét egy logopédus, én a többit tanítom nekik: hogyan szólaljanak meg hitelesen, érdekfeszítő módón, tartalmasan és szuggesztíven.

Soha nem voltak hitbéli kételyeid?

Dehogynem, mint mindenki másnak. Kedvenc evangéliumi jelenetem az, amikor Péter apostol kiszáll a csónakból és rálép a hullámzó tengerre, először szilárd felületet érez a talpa alatt, meg tud állni a víz színén, de a bátorsága csakhamar szertefoszlik, és egy másik érzés keríti hatalmába, amitől süllyedni kezd. Amikor a kispapokat tanítom, ezt a jelenetet mindig előveszem. A fiam életét is úgy próbálom egyengetni, aki most 16 éves, hogy gyakran mondom neki: édes kisfiam mindent elvehetnek tőled, de a hitedet nem. Pici kora óta viszem olyan helyekre, ahol a hite megerősítést nyerhet.

Filmekben is szerepeltél, legutóbb a Szomszédok című sorozatban láthattunk, mint Fruzsi fodrásznő.

Igen, sokat jelentett nekem ez a szerep, népszerűséget adott. A sorozat és a szakmai háttér, amit Horváth Ádám és csapata alkotott, az igazi művészi igényesség volt. Ez az időszak számomra ajándék volt, mert olyan kiválóságokkal lehettem együtt, mint Komlós Juci Zente Ferenc.

Melyek a legkedvesebb szerepeid, munkáid?

Az önálló estjeim. 1990-bem indultam el Erdélybe, két hónapon át 37 előadásom volt. Egy író barátom, Szávai Géza mondta: „Szeresd meg Erdélyt önmagáért.” Ő adott nekem több címet, ahol felléphettem, ahova egy más fajta segélyt vittem, nem gyógyszert vagy tankönyvet. Ez volt az a kritikus nyara életemnek, amikor nem tudtam magammal mit kezdeni, és bizonyságot akartam szerezni azzal kapcsolatban, hogy kellek-e színésznek ebben a mindenségben vagy sem. Úgy jöttem vissza, hogy igen. Ez a nyár volt az én damaszkuszi utam, mert egyszer csak megéreztem, hogy hatalmam van a hallgatóság felett. Olyan anyagot vittem magammal, amelyet Erdélyben kevésbé ismernek, Lázár Ervin, Ancsel Éva, Mécs László, Nagy Gáspár, Bálint György, Karinthy és egyéb verseket, meg népdalokat. Én adok valamit, amit ők befogadnak, és ez a hatalom. Csak jót szabad adni! József Attila „Magyarország messzire van” című költeményének egyik sorát idézve az „Uram, nem látta Magyarországot?”, című önálló estemmel jártam és járom hazánkat. Eljutottam vele Los Angelestől a Kárpátaljáig, Oslóba, Brüsszelbe és még sorolhatnám. Fellépek templomokban is, a reformátusok és az evangélikusok is sokszor hívnak. Az életemben többször volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogyha most meghalnék, akkor nem éltem hiába, mert annyi szépet, szeretet és jót kaptam az élettől, amiért érdemes volt élni.

Köszönöm a beszélgetést, és további sok sikert kívánok a színészi és pedagógusi munkádhoz!

Kuruczleky Ilona
FÚSZ