A vidékpolitikáról két emlékezetesen sarkított állásponttal találkoztam

(felszínesen, a bizonytalan rokonszenv és a kétkedés erejéig).

Az egyik a Kert-Magyarország. Megcsapott a találó elnevezés. És megcsapott a keserű valóság, amivé lett a világ ezzel szemben. Nem kellett falusinak lennem, hogy a tanyák ábrándos világának reménytelenségét átérezzem egy megszálló hatósággal szemben, egy ridegen szervezett, magát a következő világháborúra készülődéssel igazoló politikai erővel szemben a tanyasi, falusi, kisvárosi vidéki élet kiszolgáltatottságát. Gyerekkoromtól felfogtam, hogy a nagyváros dzsungele búvóhely is, meg fenyegető veszély is a leépülés, a közömbössé válás, a céltévesztés, az elembertelenedés útján. A falu, a vidék kiszolgáltatottságára párhuzamként a pulik, a komondorok, kuvaszok sorsa rémlett fel bennem. Az átvonuló front katonái szinte maradék nélkül irtották ki őket. Nemcsak őket. Az őket kedvelő, fenntartó életmódot és életérzést is.

Jött a rendszerváltás, és nekem az első pillanattól kezdve, helyesebben a glaznoszty első pillanatától kezdve ott vibrált belül, hogy a történelemből tanulni kell. Nem 56 rengette meg a kommunizmust annyira, hogy most eltűnik, hanem a franciák, a németek után most majd a világ harmadszor is szembesül a régi ázsiai harcmodorral, a menekülésből megforduló és erőre kapó taktikával. Lehet, hogy nagyon iskolás hangulatú az érvelésem, pontosabban ez a párhuzam. De bűntettnek éreztem a magyarságot azzal altatni, hogy ő már megtette a tennivalóit 56-ban. Ahelyett, hogy a negyedszázaddal ezelőtti társadalompolitikai gondolkodás igyekezett volna felnőni a kor eseményeihez.

Már a nyolcvanas évek elején kivívtam egyes közgazdasági egyetemi tanárok helytelenítését azzal, hogy új földosztás gondolatát vetettem fel, mi volna annak értelme, módja.

Nyilvánvaló volt előttem, hogy a Kert-Magyarország program nem válthatja ki az iparosodást, a nemzetközi munkamegosztást, a tudományos fejlődést és még sok mindent. De az is nyilvánvaló volt előttem, hogy a Kert-Magyarország programnak mint az orgonasípoknak több szólamúnak kell lennie. Első megközelítésre adódik a kis házikert pár száz m2-en, a ház körüli gyümölcsös pár hektárig, és még további lépcsők. Nyilvánvaló, hogy a Kert-Magyarország programból nem rekeszthetők ki a csak saját konyhájukra termelők, az időnként eladók, a kiegészítő jövedelmesek. Aztán jönnek a mezőgazdaságból élő alkalmazottak és az önálló gazdálkodók. Akkor még nem láttam olyan tisztán, hogy a szövetkezést kevésbé a falusiak idegenkedése, mint a tudatos szövetkezés elleni politika, érdekkijárás fogja nehezíteni, és nehezíti mind a mai napig.

Romantikusok hozzáteszik még az öregkori falura költözőket, a frissen falura költöző városiakat és a vidéken munkát találókat. Jártam ismerőseimnél a Kecskemét környéki tanyavilág németalföldi tájképeket idéző határában és el nem tudtam képzelni, hogy másnak más vágya is lehetne, mint valóra váltani a vidék lakályossá, otthonossá tételét a „csúnya” szocializmus évei után.

Az évek teltek, és falura költöztem. Elmentem Ángyán József egy rendezvényére, ahol egy öregember felállt mindjárt az elején és azt mondta, most utoljára hiszi jött el ilyen rendezvényre. Ha csalatkozni fog, akkor soha többé. Ángyán József féltucat államtitkárt ültetett maga mellé az előadói asztalhoz a színpadon. Szólásra emelkedett ha jól emlékezem egy Szabó nevű államtitkár, aki a realitásokról kezdett beszélni. Miszerint a realitás az, hogy 10 ezer fő alatti településen az állam nem engedheti meg, hogy közpénzt fizessenek ki bármilyen közmű, infrastruktúra fejlesztésére, sőt előbb-utóbb fenntartására sem. Tessék menni a városokba. Nem Ceausescu, nem az ötvenes évek.

Ángyán professzor írásait figyelve olvastam tőle, hogy a vidék stratégiáját a nyugati uniós országok környezetvédelmi politikájára kell ráakasztani, mint egyfajta potyautast. Mert ők a határ parkszerű rendben tartásáért többet fizetnek, mint itt amit a legtöbb terménnyel meg lehet keresni. Még írtam is neki, hogy ilyen önbecsapó stratégiát nem szabad csinálni. Helyette ajánlottam neki azt, hogy beszélni kell a vidéki élethez való alapvető alanyi alkotmányos jogokról. Tehát ne megtűrt potyautasává akarja tenni a magyar vidéket egy bármikor megváltoztatható nyugati környezetvédelmi koncepció sodrában, hanem építsen a vidéki lakosság alanyi jogára – és akkor ki lehet fejteni, hogy miben is állana az. Kulturálisan, gazdaságilag, politikailag, pénzügyileg, stb-stb.

Lehangolt, hogy Ángyán úr még csak nem is reagált, annyira megabiztos volt. Illetve elkészítette a vidék alkotmányát, amely azonban csak a nevében emlékeztetett engemet hozzá írott levelemre. Tartalmában erélytelen volt, bizonytalan.

Ma sem gondolom másként. A Kert-Magyarország programot ha részleteiben megismerném, a szándékával valószínűleg ma is egyetértenék. De alkotmányos jogokig kiterjedő elvi megalapozás, újragondolás nélkül azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy láttunk mulandó délibábot.

Alkalmas-e a mai magyar társadalom, annak értelmiségi csoportjai

egy aktuális Kert-Magyarország program vázolására, kezdeményezésére, véghezvitelére? Azt hiszem ha igen, akkor az a csodával határos lenne. Miért? Egy régi élmény jut eszembe. A nyolcvanas évek lején volt alkalmam tudományos közgazdasági viták szervezésében részt venni. Akkor volt izgalmas újdonság a délegyházi nudizmus. Nem is egyszer fordult elő, hogy a vitát megelőző, követő szívélyes beszélgetésben valaki azzal dicsekedett, hogy ő bizony kijár oda és pőrén mutatkozik, kibírja, sőt kedvét is leli benne. Amire felfigyeltem, hogy ugyanez az ember elméleti kérdésekben ha felmerült, hogy mit ért egy kifejezésen, akkor elzárkózott az egyeztetéstől. És rám szóltak, hogy ő akadémikus, egyetemi tanár, nagy bankár, ismert újságíró, ne hozzam kellemetlen helyzetbe.

Tehát a fenekét bátran mutogatta, de a gondolataiban nem volt ilyen biztos. Mi változott? Talán most a nudizmussal nem olyan különlegesség dicsekedni. De a gondolatok ellenőrzése, összevetése közben máig nem vált szokássá. Mindenki kapaszkodik a maga stallumába, székébe, állásába, ha az már nincsen, a volt állása emlékébe, vagy megkeseredetten közömbössé lett. De nagyon ritka, aki szereti belevetni magát a gondolatokba, és hajlandó ennek-annak a gondolatait követni. Vagy hajlandó leásni a maga gondolatainak alapjaiig. Vagy képes a közvetlen tapasztalatokat, élményeket elválasztani a logikai összefüggésektől.

Most nem közgazdászokra meg szociológusokra gondolok kizárólag, hanem műegyetemi kiérdemesült tanárokra, ELTE-s fizikus professzorokra. Politikusokról nem is szólva.

Elképesztő volt Gyurcsány teljesítménye, amikor néhány napos miniszterelnökként elment a pesti közgazdasági egyetemre a tanári karnak elmagyarázni, hogy mi is a gazdaságpolitika. A jellemzője az előadásának az volt, hogy az 1800-as évek fogalmaival törekedett magyarázni, indokolni az ő aktuális, tervezett gazdaságpolitikáját. Az ország kibírta, mondhatni.

Azonban volt valami más is, amivel én nehezen szembesültem. A tanári gárda meghajlása. Senki sem állt fel a felvétel szerint, hogy lehet hogy a sors őt jelölte ki miniszterelnöknek, de hogyan képzeli amit művel, ráadásul olyan alacsony szinten? Ezt is ki fogja bírni az ország? Ebben több a kétségem.

Falun élve a legmeghatározóbb élményem, hogy a pesti fogalmaim ott értelmetlenek. Nem is ritkán. Nem olyanokra gondolok itt, hogy nem ismerték új szomszédaim a brieftaschni kifejezést meg még sok más hasonlót. Hanem a vidék, a falu feltámasztására szőtt tervekre. A vidékiek, a falusiak nem is értették miről van bennük szó.

Nemegyszer megtörtént, hogy ellenőrzés jött ki egy hivataltól, és valami igen furcsát hangoztatott magabiztosan. Kiderült, hogy nem mezőgazdász a végzettsége és nem is dolgozott mezőgazdaságban, kiderült hogy a térképhez sem ért – de ez a munkája és ő nem akar erélytelennek mutatkozni. Volt hogy gyerekeim hátba vágtak hivatali értetlenkedőt, felismerve, hogy együtt végeztek az egyetemen, de útjaik elváltak. Kiderült, hogy a hivatalok munkanélküli diplomásokat alkalmaznak egy évig, amíg támogatást vehetnek fel rá…. A szomszédaim meg kiöregedtek, meghaltak, a gyerekeik meg unokáik, dédunokáik szépen eltűntek a főváros felé, Ausztriába, Dániába vagy még messzebb. Egy-két alkalommal hazajöttek majd elmaradtak. Nem érezték úgy, hogy nekik alanyi alkotmányos jussuk lenne a magyar vidéken való megmaradáshoz.

Egyesek megpróbálják a helyi értelmiséget összefogni ilyen-olyan társaságokba. Ezek a társaságok védekeznek, megbújnak, óvják magukat, nyíltan nem kérdeznek rá semmire. Visszakérdezni hatóság vagy bárki önkényével szemben nem nagyon divat, önvédelmi reflexből sem. Nincsen jogvédelem az átlagember számára. A helyi állami fizetésű állásokat zsákmánynak tekintik. Aki rákérdez, azt ellehetetlenítik. Beszédes, ahogyan levadászták a falusiak elől a vadászati lehetőséget városiak, akiknek romantika és üzlet a vadászat, de a legritkábban működnek együtt a helyben lakókkal. A nagypolitika is eltakarítandó romnak, szemétnek tekinti a vidékiek problémáit és majdhogynem a vidékieket is.

Gyönyörű grafikonokat lehet csinálni a mezőgazdasági termelés alakulásáról. És gyakorlatilag senki sem foglalkozik a vidéki lakosság sorsával. Fél tucat falu határát blokkolja egy-egy nagyobb gazda. Fél tucat falu lakossága olvad el csendesen. Hogy Magyarország hány tonna búzát képes termelni, hogy hány ezer marhát lehet hízlalni egy gazdaságban? Abszolút másodlagos kérdés. Szinte érdektelen azzal szemben, hogy 10-100-1000 család, hogy 10-100-1000 ember sorsa miként alakul.

A nyolcvanas években alkalmam volt két hetet Angliában tölteni. Egy emeletes lakásból alakított kis panzióban laktam. Ott találkoztam ausztráliai fiatalokkal. A skóciai nagymamák világát jöttek megnézni, mielőtt katonának bevonulnak. Alighogy használható angol tudásommal kérdeztem, mi a foglalkozásuk? Birkát tartanak. És hányat? Kétszáz ezret. A megyében? Nem, a családban. Repülővel terelgetik őket. Ezzel a világpiaccal versenyezni itthon a magyar falvakat ledarálva? A párhuzamok megtalálhatók a marhatartásban, gabona termelésben.

Kodály Zoltánt nagyra tartják a magyar zenekultúrában. Valami olyat hallottam zenészektől, hogy Kodály tulajdonképpen nem zenész akart lenni. Kodály a falusi élet lelki kincseit akarta menteni. És erre látott meg lehetőséget a népzenei gyűjtésben, hogy azt a városba kerülteknek is közvetítse. Az iskolán keresztül az eljövendő nemzedékeknek közvetítse. Egyébként elegendő érzéke volt hozzá a zenében is. De nem zenei hajlamát akarta kiélni, mint azt mai tehetségkutatók, tanácsadók ajánlgatják. Többet vállalt pusztán tehetsége kihasználásánál.

A devizahiteles tragédia is rávilágít a vidék elhagyatottságára és valódi problémáira.

A devizahiteles viták, elemzések egyik hozadéka, hogy legtöbben nem értik miről is van szó pénztechnikailag. Gondolok itt politikusokra, közgazdász professzorokra, minisztériumi munkatársakra, sőt bankosokra, a sajtó munkatársaira és természetesen az ügyfelekre.

Láthatóan a devizahitelezés és a károsultak sorsa a pénzhasználatunk, a pénzről alkotott fogalmaink elégtelenségének állatorvosi lova. A társadalmi szolidaritás, részvétre való hajlandóság teljes hiánya, a társadalom szétszabdaltsága, a társadalmi önszerveződés szinte teljes életképtelensége tárul elénk. És ezeket a sajnálatos jellemzőket az intézmények (bízvást mondhatjuk diszfunkcionális működésükkel) még csak felerősítik.

Kezdjük a pénzteremtő és megtakarítás közvetítő hitel közötti különbséggel

amelyet a pénzelméleti tanulmánynak eladott munkák eleve nem tárgyalnak érthetően. Hogy ennek jelentősége lehet, az az elmúlt években erősödött meg bennem. Tisztázatlan, hogy mi a pénzteremtő hitel szerepe, működési módja a hétköznapokban (egy hitelpénz rendszerben).

Legteljesebb a bizonytalanság abban, hogy a banki betéteknek mi a köze a hitelekhez a kereskedelmi bankokban. Teljesen homályos, hogy a többszintű bankrendszerben a betétgyűjtés mit fedez? Az ügyfeleknek nyújtott hiteleket vagy a bankközi szaldók kiegyenlítését. Szóba sem kerül, hogy a jegybanki pénzt ugyancsak hitellel teremtik, csak nem az ügyfelek hiteleivel, hanem a kereskedelmi bankoknak nyújtott hitelekkel.

Senkit sem érdekel, hogy ha valami igazság van ez eddigiekben (a kétfajta hitel különbözőségében), akkor mi értelme van a jelzálognak? Mit finanszíroznak a jelzáloggal? Ha nem a betétes fedezi a kereskedelmi banki hitelt, tehát nincsen a hitel mögött magántulajdon? Ha közvetetten is de a társadalmi közösség egészének vásárló erejét befolyásolják a bukott hitelek, akkor hogyan adhatja el a bank a jelzálogra való igényét a társadalom orra elől, „üzleti” alapon??

És mintha az országban egyetlen egy jogász nem lenne. Abban az értelemben hogy emberi jogokkal foglalkozó. Sorosék emberi jogi álcák alatti kalózkodása mára felszínre került. Már beszélnek róla. De a kérdés az, hogy ha a hitel teremti a pénzt, helyesebben az ügyfél vállalása, akkor jogilag miként fogalmazzuk meg, ki vagy mi a pénzteremtés forrása? Itt nem forrás és eszköz oldalról van szó, hanem a pénz tulajdonképpeni eredetéről.

Ha nem a betétes tulajdonjoga kíséri a hitelt, akkor kié? Talán a társadalomé. Talán valóban a társadalmi összes vásárlőerő újraosztási mozzanata a pénzteremtő hitel. Elszámolnak a bankok a társadalomnak? Miként?

A jegybank milyen alapon ad pénzteremtő hitelt a kereskedelmi bankoknak számlapénz vagy készpénz formában? Miféle társadalmi bizalomból (közbizalomból, összbizalomból) ered a jegybank azon joga, hogy a kereskedelmi bankoknak jegybankpénzteremtő hiteleket adjon, amelyekkel a társadalmi vásárlóerőt osztja újra (ama bizonyos multiplikációs mechanizmust is közbe iktatva)? Megjelenik ez a jog, társadalmi felhatalmazás a jegybank mérlegében? A kereskedelmi és jegybank összevont mérlegében miként jelenik meg?

A társadalomnak a pénzrendszer egy eszköz, infrastruktúra jellegű eszköze. A pénzrendszer alapvető, elsődleges funkcióit úgy tudom meghatározni, hogy mire használják, ki használja ezt az eszközt?

A társadalom összessége és az egyes emberek, ügyfelek közötti hidat, elosztó technikai kapcsolatot jelenti a pénzrendszer.

Tehát a társadalom összessége, mint természetes közösség, és végső soron a társadalmat alkotó egyes természetes személyek. A meghatározó, a pénzrendszernek értelmet adó alanyok között jogi személyek, szolgáltatók nincsenek.

Ha tehát pénzhasználati jogról beszélünk, az kétfajta alanyhoz köthető. A társadalom összességét alkotó természetes közösséghez és a természetes közösséget alkotó egyes természetes személyekhez. Miben áll a természetes személyek pénzhasználati joga? Hogyan fogalmazható meg a pénzhasználati jog részeként a pénzteremtő hitelhez illetve a pénzteremtő támogatáshoz való valamilyen mértékű, jellegű alanyi jog?

A pénzteremtő hitel műfajához igen közel áll a pénzteremtő támogatás. A pénzteremtő hitel számos sajátsága szemléletesebben, könnyebben érthető, ha a pénzteremtő támogatás párhuzamát hozzuk fel.

És a bank? Neki mi a szerepe? Az ügyfelek pénzteremtő hitelhez való jogának érvényesülését adminisztrálhatják mint szolgáltatók? Leginkább. Ami pedig a hitelbírálatot illeti, ahhoz társadalmi vonatkozásban egy profitérdekelt banknak nem lehet kizárólagos köze, mert az maga a legvadabb korrupció lenne (illetve az, a devizahitelek esetében különösen látványosan).

A megtakarítást közvetítő hiteleknél léphet fel esetleg a bank „joggal”, mint a tulajdonos betétesek képviselője, ügynöke –tehát akkor sem a maga szolgáltatói szerepkörének a jogán.

A devizahitel visszásságai adták a lehetőséget erre a gondolatfűzésre. Általánosabban minden pénzművelet esetében fel kell és lehet tenni a kérdést, hogy kinek a tulajdona, kinek a végső jogosultsága kötődik hozzá. Szolgáltatóként, lebonyolító adminisztrátorként a kereskedelmi banknak nem is feltétlenül kell minden pénzműveletnél ott lennie. Ez már egy következő, tágabb kérdéskör.

Visszatérve a falu, a vidék problémájához.

A vidéki léthez (ez alatt többet értek mint a vidéki életvitelt) való alanyi, elvonhatatlan alkotmányos jogból való kiindulást elhagyhatatlannak vélem.

A vidéki lét alkotmányos joga az egyetemes alkotmányos alapjogokból ered.

A vidéki lét tartalmazza az önrendelkezés jogát a vidéki körülmények között.

Az önrendelkezés gazdaságilag a szerződéskötéshez való jogot eredményezi.

A szerződéskötéshez való jog vezet a pénzhasználati joghoz, hiszen a pénz nem egyéb mint egy elszámolási eszköz, mód, amelyet a szerződések egy moduljának is tekinthetünk.

Vidéken létezni egyénnek és közösségnek feltételezi az alkotmányos alanyi jogosultság elismertségét (ugyanezt a városi lét esetében is végig lehet gondolni).

Ebből a jogból levezethető a pénzhasználati jog vidéken való érvényesíthetőségének követelménye is.

A pénzhasználati jogok érvényesülése kizárja hogy a bankok ezeket a jogokat elvonják ügyfeleiktől (amint az történt a devizahiteles szerződésekben, az oklistának nevezett mellékletek szerint).

Az pedig, amit most nagy lendülettel kezdenek feltárni pénztörténet címen, nem érdektelen, sok elgondolkodtató dolgot tárnak elénk, azonban egyvalamire alkalmatlan a 100 évnél régebbi pénztörténet, éspedig a hitelpénzrendszer mibenlétének, modern logikával kezelhető eszközrendszerének mibenléte. Képzettársítást hozhat fel a pénztörténet, hogy például mennyire emberi megfontolások illetve embertelen gyakorlatok alakulhattak ki évezredek során. Azonban ez a múlt semmit sem tud mondani a mai helyzetről, hogy mit tegyünk, hogy miként tekintsük át és kezeljük a hitelpénzrendszert a mi saját életünkben.

Ami a sokat hangoztatott szakralitást illeti, az egy jó megközelítési szempont. De ha a szakralitást, ember közeliséget, és a pénz-eszköz szakralitást nem sértő használhatóságát tekintem, akkor kínálkozik a következtetés: ha a megoldást mint a hajdan volt géprombolók a hitelpénzrendszer megszüntetésében - és nem kézbe, kezelésbe vételében látnánk, akkor önmagunk ellen dolgoznánk.

Tehát tessék a vidéki lét bukolikusságát, szakralitását, életérzéseit tekintetbe venni, amikor tanuljuk a hitelpénzrendszer csínját-binját, hogy azokért, azokra is használhassuk.

A sokat emlegetett helyi pénzek hasznossága például Magyarországon éppen a pénzügyi műveltségünk, gondolkodásunk deformáltsága, felkészületlensége okán elképzelhetetlen. Nem a hatalmasságoknak elő- és háttérben, hanem nekünk magunknak. Nem tudnánk vele mit kezdeni. Fogalmunk sincsen róla. Legfeljebb cirkuszi mutatványként tudnánk vele mit tenni valamit. Hiszen „fogalmunk sincsen” a hitelpénzrendszerről úgy általában. Nem törődünk vele sem világot átfogóan, sem országosan. Akkor honnan tudnánk vele mit kezdeni helyi pénz léptékben?

Tehát a helyi pénz esetében ugyanaz az eljárás mint országosan, hogy fő funkcióját tekintve először be kell azonosítani azt az élő-létező közösséget, amelynek bizalmából, közösségi keretében elérhető vásárlóerejéből részesedhet a helyi pénz felhasználója. E részesedéshez a helyi közösség hozzájárul, és azt ellenőrizni, számontartani is kívánja és tudja (tehát eleven, létező és szolidáris közösség).

A helyi pénzt tehát nem a központi hatalmat kikerülő stiklinek képezelem, mert akkor nem fog működni. És a központi, országos hatalom nem vonhatja el a helyi közösségek létezési élehetőségét, nem központosíthatja, mint próbálta sok átmeneti hatalom, nemcsak a kelet-európai szocialista diktatúrák körében.

Szép, figyelmet felkeltő mondás, hogy a háború a politika kudarca. Valami hasonlót úgy lehetne fogalmazni, hogy a pénzhasználat pedig a társadalmi egyezségek matematikai jellegű absztrakciója, összetevője, lecsapódása, …. Éppen ezért olyan tragikus jelenség a rendszerváltás utáni történetünkben a hatalom megannyi kommunista felfogású, habár újfajta összefogása a lakosságával szemben, mint az OTP lakáskamatok megemelése, a lakásmaffia évekig tartó tobzódása, vagy most a devizahitelekben megmutatkozó közömbössége, szinte tetszhalált mozdulatlansága.

A métely már korábban is felszínre került, például Pető Iván nevezetes parlamenti felszólalásában, amelyben kijelentette, hogy ő megalázónak tartja egy olyan parlamentben tagnak lenni, ahol erkölcsi kérdések egyáltalán tárgyalásra kerülhetnek, érvként merülhetnek fel. Hasonló szellemben már legalábbis a parlamentben nem szónokol.

Ebből az általános letargiából, amelyet a XX. század történelme többszörösen is indokolttá tesz, észhez (és szívhez) kell térni. Akkor is, amikor pénzhasználatról, pénzteremtésről, banki rendszerről van szó, devizahitelről, helyi pénzekről van szó (vagy más pénzügyi eszközökről).

Általánosságban a vidékieknek részesülniük kell a természeti és társadalmi erőforrásokból, mégpedig a vidéki létükkel összhangban. Tehát előlük e természeti és társadalmi erőforrások semmilyen címszó alatt nem vonhatók el jogszerűen, alkotmányosan (iskola, egészségügy, közlekedés, termelési tényezők,  stb). A pénzhasználati eszközökre hivatkozva sem (mint „árfolyamindexálás” vagy „oklista”).

Másrészt kétségtelen, hogy nem lehet nap mint nap belenyúlni a pénzhasználatba, és örökösen átírogatni a szerződéseket, mint amit a kormány tett 2014-ben valami nekem érthetetlen késztetésnek engedve.

Falura kerülve elgondolkodtató lett számomra a gyermekségtörténet és a szenvedéstörténet életközelisége

(értve ez alatt Jézus életét születésétől haláláig, feltámadásáig). Vérben és mocsokban, szegénységben, lelkiekkel telten jön a világra, leéli életét és a halálba forduló legsúlyosabb megpróbáltatás sem morzsolja fel lelkét. Az hogy bármiben is hozzátett vagy elvett az eredeti történetből a történelem során az egyház, az egy másik kérdés. Az alaptörténetet mondom. Amivel szembesültem, hogy falun jobban megérthetők a példabeszédek, talán életközelibbek. Közvetlenebbül élik meg a születést, közvetlenebbül találkoznak a halállal.

A mobiltelefonnak sincsen értelme, ha nincsen aki a kezébe vegye. Ha nincsen aki megszületett véresen és esendően, és aki végső soron mulandó, aki ki van téve a betegségnek,  halálnak, aki elmegy rokonai, ismerősei, szomszédai temetésére. Tehát elsődleges vidéken is a létezés alanya, annak alkotmányos jogai a léthez akárhol, vidéken is. De konkretizáljuk, e jogok megvalósulása nem függetleníthető a környezetüktől. Tehát vidéken, a vidék sajátos természeti és társadalmi viszonyai között a létezés lehetőségéről, feltételeiről.

A termelési tényezőket szemügyre véve a vidéki lét szempontjából általánosan is érdekes eredményre juthatunk, a termelési tényezők és az alanyiság kapcsolatában

A bűvszó, ami bennem nyomot hagyott, a tőke szerves összetétele. De mindjárt leszögezem, hogy nem a Marx által szabatosan megfogalmazott, képletbe foglalt értelemben hagyott bennem nyomot, hanem egy sokkal általánosabb szinten visszhangzik e kifejezés. Lehet hogy más elnevezést kell keresni. Szerencsésebb is, ha a termelési tényezők szerves voltát említem abban az értelemben, hogy önmagukban, az emberi alany nélkül („szervetlenül”) értelmezhetetlenek.

A termelési tényezőket tulajdonoló, kezelő, felhasználó embernek a viszonya e tényezőkhöz. Nincs az embertől, az alanytól független gazdaságosság, piaci erő. Az alany megjelenítése nélkül nem beszélhetünk közgazdaságról, illetve ha ezt tesszük, akkor tévútra lépünk, akkor megjelenhet az „ember nélküli vidék” képzete. Különösen nem, ha alkotmányos viszonyokat tételezünk fel.

Tehát pontosan fogalmazva egyetlen termelési tényezőnek nincsen értelme az emberhez való viszonyának értelmezése nélkül (mert anélkül legfeljebb lehetséges, potenciális termelési tényező lehet, de nem valós, tényleges termelési tényező).

A piaci szerkezetben való névtelen, közvetett alanyiság (vagy éppen felszámolódott természetes alanyiság esetleges ténye) nem ellenérv, hanem természetellenes veszélyforrás.

A rendszerváltáskor a vidékhez kötődő termelési tényezők tulajdonlása, birtoklása eleve újra kellett rendeződjön. A kérdés az, hogy egyszer és mindenkorra, vagy valami módon a továbbiakban is meg kell legyen a további rendeződés feltétele. Lehetséges-e olyan rendezési elveket, szabályokat kialakítani, amelyek a vidék élhetőségét ezután is javítják?

Egyik ilyen tényező lehet a pénzhasználati jog nevesítése és kialakítása. A pénzteremtő hitelek és támogatások megnyitása. A pénzhasználati jogból eredeztethetően valódi helyi pénzek kerülhetnének alkalmazásra.

A pénzhasználati jog egy lehetőség az életellenesnek mondható monopóliumok vissza szorítására.

A betétesek érdekének képviselete a pénzteremtő hitelek és támogatások érdekét elnyomva a legnagyobb monopóliumokat szolgálja. A betétesek érdeke legyűrheti-e a pénzteremtő hiteleket felvevők igyekezetét? A betétesek jogának túlerősítése pénztechnikai kérdés, vagy pénztechnikai kérdésként felmutatott álca csupán?

A pénzteremtő hitel ügyfele nem a betétes elvárásainak van kiszolgáltatva. A felszín alatti erős konfliktusról van szó. A hitelfelvevő a betétes vásárló erejét növeli vagy a magáét?

Vannak-e egyáltalán olyan vidéki közösségek, amelyek valamiképpen életképesek, akikre rá lehetne bízni egy helyi pénzzel járó autonómiát a vidék további pusztulásának veszélye nélkül? És fordítva.

A pénzhasználati jog erősíthetné-e a vidéki lét élhetőségét? A valódi helyi pénz mint a vidéki létet választók alanyiságát feltételező technika eredményezheti-e a helyi közösség megerősödését?

Alapvető dilemma, hogy az állami költségvetés egyensúlya, mozgási lehetőségének növelése érdekében meg lehet-e szorítani a háztartások önállóságát vidéken és nagyvárosban, bárhol? A háztartások a megcsapolt önállóságukért mit kapnak? Lecsökkent mozgásterük miatt nem növekszik-e kivédhetetlenül a létbizonytalanságuk?

Lehet-e egyeztetni és miként az országos költségvetés és a háztartás szempontjai között? Lehet-e éles határvonalat felállítani a személyes egzisztenciális alapok minimumának érdekes és a költségvetési érdekek között? Vagy többről kell beszélni, nem is a minimumról? Nem a társadalom életképességét gyengítő, felszámoló, lehetetlenítő eljárás-e a központi költségvetést a háztartások nyílt vagy rejtett megcsapolásából kiegyensúlyozni?

A devizahitelesek érthetetlen kálváriáját államérdekkel magyarázza nem is egy hivatalos állásfoglalás. Az ügyfelek egzisztenciájának felszámolásáig menően? A társadalmi közbizalom kiiktatásáig menően? Az igazságszolgáltatásba vetett bizalom leértékeléséig menően? Nonstop katasztrófahelyzetben volnánk, vagy elméletileg nincsenek meg az alapvető normák? Mintha nem tudnánk szabadult az aranytojást tojó tyúkra hivatkozás mindig újabb formáitól.

Kínálkozik a mezőgazdaság példája a rendszerváltásban. Ott is egy érdekcsoport az országos érdekkel magyarázza mindmáig a falusi lakosság szinte száműzését. Olyan korban, amikor a távmunka mellett a javuló közlekedés a napi munkába járás távolságát is növelhetővé teszi. Az internet korában. Az internetes ügyintézés korában. Miért is kellene a közművek finanszírozását felfüggeszteni a 10 ezer fő alatti helységekben?

A száraz, szenvtelen, kíméletlen közgazdasági hivatkozások ráadásul nem helytállóak. Hiszen a pénz értékállóságának fedezete sem független a közgazdaság, itt a vidéki lét alanyaitól. Az összességet tekintve a kihalt vidék összevont mérlege nem sokat mutathat a társadalomnak, hacsak nem valami távoli tulajdonosokról, megszálló hatalomról beszélünk, annak az érdekéről. De a monopolhaszon kevesebbet mutat, mint a jogosult alanyok összességének összevont mérlege. Ez egy közgazdaság, makroökonómiai alaptétel.

Ha a jogosult alanyok közössége élő, létező, ha a jogosult alanyoknak van életkedve. Ha nem fojtogatja őket a megvont életfeltételek hiánya - gondolok itt a társadalmi feltételekre, a társadalmi feltételek elérhetőségére, egyebek mellett például a pénzhasználati alanyi jogra, akár a helyi pénz használatára.

A vidéki létet támogató öntevékeny kezdeményezés

cselekvési tere mi lehet? Mit tehetnek városi értelmiségiek a vidék élhetőségéért, a vidéki lét „versenyképességéért”?

Kizárólagos iránymutatást adni képtelenség. Nekem már az is meglepetés, hogy találkozhattam olyan „városi mozgolódással”, amely kifogásolja a vidék mára szinte végletessé váló leépülését, és belenyugvás, érdektelenség helyett keresi hogy miben erősíthetné a vidéki lét megbecsülését, élhetőségét.

Nekem a hatalmi pozíció megragadásának, felhasználásának, befolyásolásának gondolata mellett valamifajta érdemleges, tényleges szolgáltatás lehetősége merül fel. Nem egyszerűen buzdítani, nem egyszerűen véleményezni a folyamatokat, hanem aktív szerepvállalásra lehetőséget keresve. Nem általában és nem kizárólagosan és nem kimerítő teljességgel, hanem többek közt, más szerveződések mellett.

Mi a módja az inspirációnak, bátorításnak, az olyan elemzésnek, amely az egyes alanyokat tekinti partnernek egyéni és közösségi szinten is? Azok a bizonyos agytrösztök, amikről oly sokat lehetett hallani gyerekkorom óta (a „nyugati” világból) itt is járható utat jelentenének?

Hogyan válhat önszervezővé a vidéki lét? A pénzügyi mellett például politikai szempontból? Mert ma nincsenek valós politikai választói közösségek. Nem csak választások alkalmával. A helyi pénz vagy bármilyen pénz megítélésekor alapvető kérdés, hogy eszközként kiket szolgál? Helyi pénz esetében a helyi közösséget szolgálná-e vagy valamilyen a helyi pénz álcája mögé búvó bármilyen, helyi vagy nem is helyi érdeket?

Hozzá merünk-e, akarunk-e nyúlni ezekhez a kérdésekhez? Átlátjuk-e annyira például a pénzhasználati jog alanyiságát, hogy egyáltalán belegondoljunk ezen vetületből a vidéki lét problémáiba?
Fáy Árpád