Így beszélnek a nagy rajongók, akik mind az öt sebükből vérezhetnek, elbukhatnak, de mégis csak ők viszik előbbre az emberiséget és soha, sohasem a cinikusok, akiknek szellemes jelszavaitól az ember lelke elalél.

Azért jelzik az ő útját színészpályáján végig csillogó könnyei:

„Kenyért keresni színészek leszünk
nem a művészet szent szerelmiből
S haladni nincsen semmi ösztönünk.”
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nem is hiszem, hogy a színészetet
„Becsülni fogják, míg az befogad
Minden bitangot, gaz sehonnait,
Kik a világnak söpredékei…”
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Így jajdult föl már akkor is. Tehát ugyanaz a mizéria járta, ami ma, de azonkívül nem suhogtatná meg ma azt a bizonyos korbácsot is, amellyel egykor egyik őse a templomszentségtelenítőket ostorozta, ha meglátná pl. a saját „János vitézét” – selyemtrikóban?

Igen. Elég jókor kiábrándult belőlünk ő is, és színészetének túlsó szélét már nem könnyezve, már nem áhítatos rajongással foglalta az elejével össze; hanem mint olyan szerelmes, aki ismeretlenül rajong a kacér leányért, de megismervén őt, megkönnyült szívvel int búcsút neki; ő is:

„Isten veled regényes élet,
Kalandok, isten veletek!”

mondja nekünk.

És megy, száll csillagútjain.

Az a hat esztendő azonban, amely Selmecen félbenhagyott iskolái és „segédszerkesztősége” közé esik – 1844 ősze –, hajmeresztő mélységek fölött hordozza őt át.

            Ezek legrettenetesebbike katonáskodása. Itt félti őt az ember leginkább.

            Dacból lett katona. Iskolába készült Sopronba.

Az év őszén történt, hogy szülei a Nemzeti Színháztól, egy véletlen folytán rátalálván, hazavitték, onnan pedig, a nyári szünidőre, az a mérnök rokon veszi magához, aki megígérte apjának, hogy „bizonyos kárnak jóvátétele fejében Sándort saját fiával együtt küldi Sopronba tanulni”. Itt történik vele a második nagy igazságtalanság, melyet nem bír megtorlás nélkül elviselni, csak úgy, hogy élét maga ellen fordítja. Ez a rokon ugyanis, minden indokolás nélkül, megszegte a szavát.”

„Nemcsak: de azt írta haza a feleségének, ahol akkor Petőfi időzött: „Sándorból úgy sem lesz egyéb komédiásnál, adj neki pár forintot és menjen, amerre lát”. Jellemző, hogy a „nagybátya” felesége „nem merte” ezt a levelet a szegény fiúnak odaadni, sem tartalmáról értesíteni, hanem kiterítette a zongorára, mely elé Petőfi „ötször-hatszor leült napjában játszani”. Ott el is olvasta; és mint beszólított unokatestvére följegyezte: „halotthalvány” lett tőle. Nem tartják érdemesnek a taníttatásra! Erre az igazságtalanságra, erre a szószegésre elsötétült előtte a világ; és ebből a sötétből ugrott abba a mélységbe, csak mert érezte, hogy valami szörnyűt kell cselekednie, valami nagy oktalanságot, igaztalanságot, mely fölérjen a szószegő rokonéval: de nem azt, amit ő jósol. Nem azt fogom cselekedni, amit az ellenségeim jósolnak; nem adok nekik igazat, igen megkönnyebbülne a lelkiismeretük; még mélyebbre ugrom és vesztem essék az ő lelkükre. Mert ennek a gyermeknek már akkor voltak ellenségei bátyja környezetében is.

Én ezt a gondolkozást érzem ki kétségbeesett elhatározásából.

Elszorult szívvel kíséri az ember a 17 esztendős „vézna” fiút brutális sorsa felé.

Különösen itt döbbenünk meg: Hat esztendőre katonának! és majdnem azt mondjuk: Ne, az istenért! Hisz abból a gyermekből még Petőfi Sándornak kell lennie!

Hogy fogja ezt véghezvinni a sors!

Az, hogy a katonaságnál főz, mos, mosogat, söpör és havat lapátol, csak jó testgyakorlat és szinte enyhület olvasnunk olyan tények mellett, hogy a „vesszőzésekben” kell részt vennie!

Horatius és Shakespeare olvasása mellől rendelik ki Petőfit társai fölszakgatott húsát korbácsolni! Csak egy ballépés indulatos természetéből, mint például az, hogy bajonettjét egyik társa után vágta, mert az elfújta gyertyáját, melynél a tilalom ellenére olvasott – és kis híja, hogy az ő vézna testét nem hasogatja a vessző. Társai úgyis gyűlölik, mert más, mint ők.

Föllélegzünk, mikor végre másfél esztendő elteltével ebből a pokolból, habár vért köp és szívbajos, kiaszott és elerőtlenedett, mégis kiszabadul. Talán még így is annak a pár emberséges orvosnak a külön gráciája kellett hozzá, hogy ne ott pusztuljon el egy számmal megjelölve. Obsitjával az iszákjában, azon rongyos katonaruhástól megy – iskoláit folytatni. Nem színésznek. Pajtásai visszakönyörgik a „VII-ik osztályba, Pápán, hova még háromszor viszik és hozzák lábai, a következő három év alatt. Mindig azért, hogy újra meg újra megkísértse tanulmányát folytatni.

Egy télen át ez sikerül is neki, más évben csak részben.

Ezen időközökben megy két ízben színésznek. Vagyis színészek közé.”