Tegnap itt járt valaki. Egyedül jött. A hangja fiatal volt és lelkes, akár egy lányé is lehetett. Nem tudom milyen volt, nem néztem meg. Éppen a fény órájában érkezett, amikor a fal résein át lefolynak a cellába a nap sugarai. Gyönyörű látvány, nem lehet megunni. Én tudom, mennyit ér a fény, hisz követhetetlenül régóta élek a sötétségben. Minden nap csak perceim vannak, hogy lássam azt a csodás ragyogást. Belélegzem, hagyom, hogy simogasson, átöleljen. Vigyázni kell ezekre a percekre! Én tudom!
  Tegnap itt járt valaki. Vagy tegnap előtt... Mindegy. Amikor ide bezártak, az idő kívül ragadt a falakon. Egy darabig még dörömbölt, nem akarta elveszíteni egyetlen alattvalóját sem, de aztán meghátrált. Itt maradtam. A magány lassan barátjává fogadott, már nem kínoz az egyedüllét. Azt, hogy élek, csak az őr rendszeres visszatéréséből tudom. Jön, lerakja ugyanazt a tálcát ugyanazzal a tányérral és eltűnik. Soha nem szól, soha nem szólok hozzá.
  Éppen a fény szivárgását néztem és hallgattam, amikor sűrű porfelhő szállt fel a megkövült csendből. Egy test feszült az ajtónak és az könnyen megadta magát. Miért is próbált volna meg ellenkezni? Aztán valaki belépett.
- Szabad vagy! - mondta határozott, lelkesedéstől izzó hangon. - Győzött a forradalom! Győztek az igaz eszmék! -
- Igen?! Nem az első eset! - már a saját hangom is idegennek hatott. Mögöttem a lány - már emlékszem, lány volt - elhallgatott. Értetlen hallgatás.
- Nem érted?! Szabad vagy! Nincsenek többé rabok! Mindenki szabad! Nem érted?! Elbukott a régi rendszer, amelyik bilincsbe vert! -
- De értem, hogyne érteném! -
- Hát akkor?! Legalább nézz rám, lássam, hogy könny csillog a szemedben! Haza mehetsz!
- Nem megyek! Itt maradok! Tudod az én könnyeim valamikor régen meghaltak. Tudod mit?! Ne menj vissza közéjük, maradj itt velem Te is! 
A lány hallgatott. Döbbenet érződött nyugtalan lélegzetében, majd halkan megszólalt.
- Ki vagy Te?! Miért akarsz itt maradni?! Miért nem mész haza! Akik most elbuktak, azok a Te ellenségeid voltak! Nem értelek!... -
A fény vékony, de egyre erősödő rést vágott a cella sötétjében. A fényt nem lehet megzavarni, örökké eltűnik és örökké visszatér. Most mintha többet akart volna. Pengeként feszült a bőrömhöz. Mintha fel akarta volna hasítani az emlékek kemény burkát. Körém fonódott a múlt, fojtogatott, követelte, hogy engedjem szabadon. Legalább őt engedjem szabadon, hiszen magamat örök rabságra ítéltem, a menekülés legcsekélyebb esélye nélkül.
- Költő vagyok, költő voltam, eszméktől részeg forradalmár! Valamikor nagyon régen rossznak láttam azt, amiben élek. Hittem, hogy lehet jobb! Voltak barátaim, szintén lelkes forradalmárok! Harcoltunk először csak csöndben, erőtlenül, a magunk módján. Tagadtuk, hogy meg akarnánk váltani a világot. Egyszerűen csak azt akartuk, hogy jobb élet legyen! Ma már tudom, hogy a jó annyit jelent, hogy nekünk jó és nem valaki másnak!
Verseket írtam, mert azt hittem, azok segítenek. Szép szavak! Bizonyították nekem, hogy a vers nem több, mint néhány üresen kongó szép szó!
  Egyre többen lettünk, egyre többet akartunk! Harcoltunk! Az eszmék fegyvert adtak a kezünkbe és mi használtuk őket. A forradalom pusztítás, lerombolása mindannak, ami régi. Miért mondom el mindezt neked? Ismered azt a kábult mámort, ami egyre beljebb sodor saját képzelgéseidbe?! De azt nem tudod, hogy céljaid csak addig maradnak tiszták, amíg túl közel nem kerülsz hozzájuk! Mert ott egyszerre megvakulsz! Már nem emlékszel, miért is kezdtél harcolni, csak harcolsz! Aztán belefulladsz saját túlfűtött vágyaidba!
- Maradj itt velem! - Hallgattuk a cella koszos, száraz némaságát. Éreztem, hogy a lány nem értett meg. Nem akart megérteni! Egyszer én sem értettem volna ezt meg. Láttam a tüzet a fényben. El akartam mondani mindent. A gondosan eltakart emlékek sorra előbújtak...
- És győzött a forradalmunk, győztek az igazság megdönthetetlennek hitt eszméi. És abban a pillanatban el is veszítettünk mindent. Mintha a küzdelem egyetlen valódi értelme csak a küzdelem maga lett volna. Néhányan kézbe vették a győzelmet és soha többé nem akarták elengedni! Minden, amiért megállíthatatlan hévvel harcoltunk, gyerekes álmodozássá vált. Egyetlen dolog maradt meg: a HATALOM! A hatalom, ez a kegyetlen és gyilkos őrület, ami először rabjává teszi a becsvágyót, aztán kiterjeszti hatalmas szárnyait és felemészt mindent! Ha egyszer valakit csak egyetlen másodpercre is megigézett, akkor többé nem lehet feltartóztatni. Mindent ellep és mindent beborít!
 Győzött a forradalom, nekünk pedig meghagyták a jobb világ hazug álmait. Nem értettem, mi történik, hova tűntek a kitűzött, nagyszerű célok, a csodás eszmék. Nem értettem, miért akarják elhitetni velem, hogy mindig is azt akartam elérni, amit elértem. Nem tudtam már hinni nekik. Pedig győzött a forradalom!
  Költő vagyok! Költő voltam és verseket írtam, hátha a versek segítenek! Emlékszem, kezdetben csak halvány utalásokkal jelezték, aztán nyíltabban tudtomra adták: Elég volt! A forradalomnak vége! Már nincs szükség versekre! Gondoljak utána, esetleg valaki félreért és abból csak baj lehet! Az nekem sem jó és másnak sem! 
  Lehet, hogy soha nem értették, amit írok?! Aztán egyszer csak megértették és nem tetszett nekik! Nekik, akik egyszer a barátaimnak nevezték magukat! A szavak veszélyt jelentenek az új rendre! Az Ő új rendjükre, amit óvni kell, hiszen még olyan sérülékeny! Új rend! Olyan, mintha finom selyem ronggyal letörölték volna a rozsdát az előzőről! 
   Amikor tegnap, - vagy talán előtte - itt járt valaki - emlékszem egy lány volt, a hangjából érződött a nőies lágyság - magával hozott valamit onnan kintről. Magával hozta a külső világ kiváltságait, büntetéseit. Vele jött az emlékezés, az érezni tudás fájdalma. Mintha az idő surrant volna be a nyitott ajtón és behajtotta minden tartozásomat. Nem tudom mióta, akkor éreztem először hűvösnek és sötétnek a cellát.
  Éppen a fény órájában érkezett. Mintha a fény is más lett volna akkor és más azóta... Hazudik! Megmutatja magát, elbűvöl, aztán eltűnik. Tudom, holnap megint eljön, ettől még jobban fáj, mégsem megyek el innen, hiszen megint győzött a forradalom! Odakint semmi nem történt, csak újabb vak hiteket tapostak sárba! Néhány cella kiürül, mert nincsenek többé rabok, aztán újabb értetlenekkel töltik fel őket. Az új rend még túlságosan sérülékeny!
  Valaki itt járt! Elmondtam neki, milyen volt látni a tüzet, amely kérlelhetetlenül felfal minden sort, minden szót és minden betűt. Az összes pontot és forrón lüktető felkiáltó jelet. Felfalja a rímeket, az összes érzést! Minden versem ott égett el, minden amit valaha leírtam. A lángok nagyszerű hóhérok, a szavak nagyszerű áldozatok.
   A lángok elborították a szememet. Akkor belőlem égettek ki valamit! Láttam, ahogy a szél hordja a papír fekete darabjait. Láttam, mert azt akarták, hogy lássam! Azok, akik megnyerték a forradalmat! A Barátaim! Fáztam a kegyetlen máglya mellett. Fáztam akkor is, mikor a lány belépett a cellába. Elégették a lelkemet, mert már nem kellett nekik!
   És ott a tűznél, ott is volt egy lány! A lángok vetette cikázó árnyékban láttam, ahogy odafutott az égő könyvekhez és gyors mozdulattal kihúzott egyet a pusztító lángok közül. Láttam, ahogy megfordult, ahogy futott volna el és ahogy eldőlt! Lassan, a lángok groteszk játékának áldozataként. Nem engedte el a könyvet soha többé. Láttam! Lelőtték!
Engem akkor idehoztak. Útközben röhögve köpték az arcomba, hogy én öltem meg a lányt! Az én ostoba verseim kellettek neki! Az én ostoba verseim miatt! - Ezt röhögték a képembe!  - Miattam halt meg! -
   Már nem emlékszem, mikor történt mindez. Azóta több forradalom is győzött. Nem Te vagy az első, aki szabadon enged, de én nem lehetek szabad sem itt, sem odakint. Saját magamat tartom fogva. Költő voltam, de már tudom, hogy a vers nem több, mint sok szép üres szó! Tudom, hogy minden harc egy újabb véget ér. Tudom, hogy a fény minden nap eltűnik, hogy aztán megint eljöjjön hozzám!
   Maradj itt velem! Itt nem bánthat senki!, itt nem kell átélned saját halálodat, a falak vigyáznak Rád! Lassan megint eltűnik a fény. Ha érdekel, ott van a falon az utolsó versem, olvasd el! Ha közel hajolsz, még éppen láthatod. Ha érdekel... Olyan, mintha kőbe véstem volna. Itt nincs különbség! Tudom, hogy nem hiszel nekem! Elmész és többé nem gondolsz rám! Mindegy. De talán egyszer lesz majd valaki, aki Téged is szabadon akar engedni …

Gy.Zs.